7. fejezet - Viki, Emett

Ott gubbasztottam Emma mellett, karjába infúzió volt vezetve, míg másik végtagja még mindig sebes volt más tűktől. Emett egy kórházi széken gubbasztott, ölében Gréti, és mindenki le volt sújtva. Én sem hittem el, hogy ez történt. Túl gyenge lett volna? Még vizsgálták, de az orvosok már biztosítottak róla, hogy csak elájult. Ezen felül azonban túl gyenge a szervezete, és rosszul ítélték meg; még nem volt kész arra, hogy kiengedjék. Kinéztem az ablakon. A kórház előtt most is állt egy mentő autó, és vagy tíz különböző jármű. Épp most vezettek ki egy kislányt, kezén gipsz volt, de legalább mosolygott. Az utcai lámpák fényénél látni lehetett, hogy havazik, és egy járdán elhaladó embernek fehér felhőként kavargott a lehelete. Az ég hófehér volt, és kint emiatt nem volt olyan sötét, pedíg a nap már lement. Tomnak 3 órája meg kellett volna érkeznie. El sem tudtam képzelni, hol lehet! Többször is megpróbáltam felhívni, de mindig kicsöngött, és a hangrögzítő jelentkezett.  Aggódtam a fiúért. Ahogy én ismertem, nem olyan alak, aki csak úgy meggondolja magát, és nem végzi el azt, amire megkérték. És emellett soha nem hagyná magára Emmát. Ránéztem a lányra, aki csukott szemmel feküdt, fehér volt, sovány, és törékeny. Haja szétterült a párnán, s nem hallatszott más, mint az infúzió cseppek csöpögése. Csendes este volt még ezen az osztályon is. Lassan felálltam, és odaléptem Emett - hez.

- Haza viszem Grétit, lefektetem, adok neki vacsorát, addig nem jövök el, amíg el nem alszik! – mondtam. A férfi bólintott.

- Ne, apa, én itt szeretnék aludni Emmával... – ellenkezett álmosan Gréti. Nagyon megviselte őt ez a nap. Óvatosan kézen fogtam, és kivezettem a kórházból. A hóesésben álmosan, és gondterhelten vezettem Emett háza felé. Égősor világított az udvaron, összefacsarodott a szívem. Gréti félálomban szállt ki a kocsiból. Azt hiszem, a vacsi elmarad. Kinyitottam egy kulccsal az ajtót, majd bezártam magam mögött. A kislány ásítozva lépkedett fel a lépcsőn. Utána mentem, Roló boldogan üdvözölt minket, és miután látta, hogy Emma nincs itt, nyüszögve leült az ajtóba. Szegény! Biztosan megérezte, hogy mi történt.

- Roló! Vacsi! Gyere! Kapsz finomat! – mondtam a kutyának, de ő rám sem hederített.

- Oké, akkor gyere, elmegyünk sétálni! Hallod! Sétálni! – mondtam neki, de épphogy a fülét mozgatta. Sóhajtva levettem a kabátom és a csizmám.

Leültem a kutyus mellé, és az ölembe vettem.

- Hiányzik, igaz? – kérdeztem. Ő nyüszögve kiugrott a karjaim közül, és az ajtót kaparta. Borzalmas volt látni.

- Roló! Fejezd be! – szóltam rá. Ő erre leült, és magas hangon vonyítani kezdett.

- Psszt, kutyus, na! Hallod? – de ezt már nem volt hajlandó félbe hagyni. Vég nélkül, fájdalmasan vonyított. Hoztam egy kutya takarót, át csatoltam a hasa alatt, és kinyitottam neki az ajtót. A lábtörlőre raktam a puha kutya házát, hogyha mégis megunná a vonyítást. Így még borzalmasabb volt az egész. Én még elbírtam volna viselni – valahogy, egymagamban, de az, hogy mások is szenvedtek velem együtt?

- Anya! – szólt ekkor egy hangocska az emeletről. – Anya! Kész vagyok, átöltöztem! – Gréti volt az. Remegve feltápászkodtam, és felmentem a lépcsőn.

- Igen, kicsim? - kérdeztem belépve Gréti szobájába. Ő már az ágyában feküdt, nyakig betakarva.

- Ugye Emma meg fog gyógyulni? – kérdezte szinte sírva, nekem pedíg majdnem megszakadt a szívem. Ahogy ránéztem arra az arcra, nem tudtam mit mondani.

- Ugye meggyógyul? Meggyógyul, igaz? – kérdezet.

- Ó, hát persze! – mondtam neki. Ő pedíg megnyugodott. Visszahajtotta a fejét a párnájára. Felálltam az ágyáról, de ő abban a percben megszólalt.

- Ne menj még el! Nem tudok elaludni! Csinálj valamit! – kérte.

- De mit? – néztem rá.

- Mondjuk, énekelj. Bármi szépet! – mondta, és mosolyogva sóhajtott. Én pedíg nekifogtam.

- Kicsi, gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár! Addig kell az ilyet elvégezni, míg virul a határ... – könnyeimmel küszködtem, miközben énekeltem neki, de ő elég álmos volt ahhoz, hogy ezt ne vegye észre. Az elalvás küszöbén még dúdolt velem, de aztán végleg elaludt. Fogta a kezem, én pedíg nem bírtam tovább. Könnyek között hajtottam le a fejem, és becsuktam a szám, nehogy feltörjön belőlem a hangos sírás. Ott feküdt mellettem egy anyátlan kislány, akinek a szíve darabokra van törve, a nővére másodszorra fekszik kórházi ágyon, és csak az apja volt neki. De most már én is itt vagyok mellette. Az új anyukája, aki tényleg a szívén viseli a sorsát. Aki tényleg szereti őt.

Hallottam, hogy Roló kint megállás nélkül vonyít. Sóhajtottam, és leültem az ágy mellé a földre. Ráhajtottam a matracra a fejem, és lehunytam a szemem. Nagyon aggódtam Emmáért, Emettért, Grétiért, és Tomért. Mennyire megviselhette őket ez! És lehet, hogy Tom emiatt elbujdosott, ezért nem jött be a kórházba. Nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy Gréti megszorítja a kezem. Nagy könnycseppek csorogtak le az arcomon, és álomba sírtam magam.

*******************

Emett

******************

Reggel csak arra ébredtem, hogy valaki erősen ráz. Álmosan kinyitottam a szemem, és Tomot pillantottam meg.

- Jó reggelt! Hát te?! Tegnap nem jöttél be! – mondtam neki szemrehányóan. – Gréti és Viki is aggódott érted! – álltam fel.

- Bocsánat, de halaszthatatlan dolog történt, amit muszáj volt hogy is mondjam... – gondolkozott.

- Na, mindegy, tudom én. – szóltam közbe. Hogy lehet, hogy elaludtam? Körülnéztem a kórteremben. Viki nem volt itt. Nem hiszem el. Hol lehet?! Aztán eszembe jutott, hogy bizonyosan Grétivel van.

- Felhívom Vikit! – mondtam Tomnak, aki már Emma mellett ült. 

- Hallo? – szólt bele Viki.     

- Szia! Be tudsz jönni? – kérdeztem tőle. Ő gondterhelten szól bele a telefonba.

- Hát, nem tudom. nem úgy néz ki. Gréti még alszik, nagyon megviselte a dolog, Roló pedíg este óta megállás nélkül nyüszít. Mit csináljak vele? Emmát akarja. 

- Oké, akkor vegyél ki pár ruhadarabot Emma szekrényből, tedd a kutyaházába. Kicsit meg fog nyugodni a gazdája illatától. – ecseteltem neki.

- Köszi. Akkor maradok, jó? És hogy van Emma? – kérdezte.             

- Azt mondták, hogy jól. De nem tudják, mikor fog újra felébredni. Borzalmas. Ma reggel még nem voltak bent nála, csak este beszéltem az orvosokkal. Szerinted mitől ébredne fel? – kérdeztem Vikitől.

- Hát, ha Tomtól nem, akkor Roló miatt. – mondta a nő.

- De hogyan? Ő csak egy kutya! – mondtam.

- Igen, egy kutya, aki annyira imádja őt, mint senki mást a világon, és ha Emma empátiával megérzi Rolót, lehet hogy felébred. Egyszer olvastam ilyen kutya-gazdi kapcsolatról. Nagyon elgondolkodtató! – mondta Viki.

- Akkor behozod a kutyát és Grétit is? – kérdeztem.

- Hát, szerintem kutyát nem engednek be ide. – ellenkezett a nő.

- Pedíg igen muszáj lesz nekik! – mondtam. – Majd én megbeszélem az orvosokkal, jó?

- Rendben. Mikor menjünk? Jó lesz úgy.... – véltem, hogy az órájára néz, én is így tettem. Fél 10 volt.

- Tizenegykor? - ezt már én kérdeztem.

- Ott leszünk. Addig mindent elintézek, jó? – kérdezte Viki.

- Persze, persze! Itt van Tom! – mondtam sietősen. – Megjöttek az orvosok is! Látjuk egymást! Szia! – mondtam kedvesen.

- Szia! – mondta Viki, és leraktuk a telefont.

- Mr. Deluxe? – kérdezte az orvos.

- Igen?

- A lánya valószínűleg nem fog olyan hosszú időre kómába merülni, mint az előbbi években, de nyomatékkal megkérem, hogy mindenféle ingereket messze kerüljön a lányával. Például: Erős zene, vagy olyan dolgok, amik a való világban is felizgatják! – mondta.

- De főorvos úr! – kezdtem. – Nem az lenne a lényeg, hogy feléledjen? – kérdeztem.

- Igen, csakhogy nem maradandó agyi károsodásokkal! – mondta a férfi, és otthagyott. El nem képzeltem volna! Ilyet! Persze én sem bírnék kárt tenni a saját lányomban. A főorvos után eredtem.

- És mondja – szólítottam meg. – mi az, ami éppen Emmával történik? Mitől esett újra kómába?- kérdeztem meg.

- Ő, egy különleges jelenséget produkált, alig regisztráltak még ilyen eseteket a világon. A kómából való felébredés után váratlanul eszébe jutnak az események, amikre ezelőtt nem emlékezet. Nagyjából a folyamat megindul, és lejátszódik újra, csak az ő agyában. Várhatólag kb három hónap múlva fel fog ébredni. Különleges dolog ez... Hagyják nyugodtan, kérem.

- És mennyi százaléka van annak, hogy hirtelen ébresztés után maradandó agykárosodásai lehetnek?

- Több mint a fele. 80%.

- Köszönöm. – bólintottam, és odasiettem a lányomhoz. Az élet színe teljesen még nem tért vissza belé, sovány volt, de már szebb, mint azelőtt. Lehajtottam a fejem. Azt hittem a szívem megszakad. Borzalmas volt őt így látni, a családomért megtettem volna mindent. Emma újra korházban?! A rémálmom. Nem tudom, mennyi idő fog eltelni újra, mire megint kinyitja szemeit, és lábra áll. Állítólag 3 hónap. Nem tehetek róla, de vannak kétségeim.

Ezek után jutott csak eszembe, hogy Viki ide tart, Rolóval, és Grétivel. Már fél tizenegy volt, mire ez szöget ütött a fejembe. A lányomra néztem. Mellette ott gubbasztott Tom, a kezét fogta, és merőn nézte Emma arcát. Nekem pedíg döntenem kellett. Tudtam, hogy borzasztó apa vagyok. De az agyam nem működött ilyen körülmények között. Egész egyszerűen elborult. Visza akartam kapni a lányomat. vagy felébredi, vagy mindent eldobni magamtól. Ez egy rossz álom? Amibe csak véletlenül csöppentem bele? De hisz´ apa vagyok, nem tehetem... Őrültség lenne. És a lányomnak lenne  a legnagyobb baja belőle. Már megint csak magara gondolok. Mert ő nekem kell. Az én életem része. De em. Őt mindenki szereti. Tom, Gréti, Viki... nekik ő mind fontos. Így nyugtattam meg magam. Hogy a lányra nekik is szükségük van. Ők is szeretik Emmát, és csak nekik is jó lesz. Így lovaltam bele magamat életem legnagyobb baklövésébe, és félrelépésébe. Így tettem tönkre Emmát. Így kezdődött minden. Velem. Én vagyok a meggondolatlanság legnagyobb gyökere. Az én lelkemen szárad ez az egész. Mégsem bírom elmondani senkinek, mert kitagadnának. Meghoztam a döntést. Tom felnézett Emma mellől, mintha érzett volna valamit. De nem tudta, mi az, és nem tudott megállítani. Így történt az, hogy nem szóltam Vikinek: ne hozd a kutyát. Mert Emmának baja lehet!