Annyira borzalmasan szerettem már volna boldognak lenni.
Kiesett minden. Nem is hittem el, hogy kómában voltam. Most 17 éves vagyok.
Elképzelhetetlen! Megnőttem, nagyon, az apám hajába ősz szálak is elkezdtek
vegyülni, Gréti pedíg igazi nagy kislány. Csak anyámat nem láttam még. De nem
is hiányzott. Rá nem emlékeztem. Talán egyszer lehetett bent nálam, ahogy én
ismerem őt. Sóhajtottam. A kocsink megállt, és apám kiszállt, majd kinyitotta
nekem az ajtót. Kiszálltam, és mosolyogva néztem fel az égre. Szikrázó
hópelyhek hulltak alá. A fenekemig érő hajamba is tapadtak, koronát formázva a fejemen.
A szempilláimra is repült pár darab, s ahogy pislogtam, hulltak tovább, a föld
felé. Roló kiugrott a kocsiból, megrázta magát, és megnyalta az orrát, vízzé
alakítva a havat. Bementünk a bevásárló központba.
- Várjunk csak! Lehet már behozni ide kutyát? –
kérdeztem.
- Persze! Rengeteg dolgot módosítottak azóta, hogy te
kómába estél... Kistermetű kutyákat be lehet vinni, de ki leszel tiltva, ha az
állat bepiszkít. Mellékes... Mit csináljunk? – kérdezte apám.
- Szerintem menjünk el a boltba, és vegyünk Emmának egy
új telefont. Már mindenkinek sokkal jobb van, mint neki! – kotyogott közbe a
hugicám.
- Hát, rendben! – egyezett bele a családfő. – Menjünk!
*******************
Tom
*******************
Amint kiléptem a kórházból, taxiért kiáltottam, és bevágódtam
hátulra. Megmondtam a pontos címet és kértem, hogy hajtson teljes gázzal.
Feltekertettem a fűtést, és mikor a címhez ért, odadobtam a pénzt, kivágódtam a
kocsiból, bevetettem magam az erdőbe. Szedtem a lábam, s az első fordulónál
beugrottam a bokrok közé. Szánkázva gurultam a hegyoldalon, összefogtam a
lábaimat, és száguldottam, mint egy golyó. Kilestem a lábaim között, megláttam
a nagy fát. Elengedtem a lábaimat, egy sima kő a levegőbe lendített, én pedíg
kitárt tagokkal repültem, szántottam a levegőt. A hópelyhek rám tapadtak,
nekivágódtam a fának, de nem fájt, az meglendült, befordult velem a föld alá,
én pedíg leestem egy szőnyegen.
- Na csakhogy itt vagy! – szólalt meg mögöttem egy hang.
- Nyugi, megjöttem! – tápászkodtam fel, köhögcsélve.
- Hát, nekem elegem van ebből az épphogy-beesésekből!!
Tanulj meg időben érkezni! – a lány rám villantotta barna-vöröses szemeit, és
hátravetette barna, göndör haját. Bőre sötét barna volt, alakja karcsú, most is
miniszoknyát, és topot viselt.
- Vadászat van! – lehelte telt ajkaival, állát lassan
felemelte. – Nem akarom, hogy még egyszer késs, mert hoppon maradsz! – mondta,
megpördült, és elment. Morogtam egy sort. Utáltam, ha Lauren így viselkedik.
Visszaél a hatalmával, játszik velünk. Gyors léptekkel megindultam, és kiléptem
a szobából. Levettem a kabátom, és pólóm, majd kivetettem magam a szabadba. A
többiek már a fagyos földön álltak. Intettek fejükkel, én pedíg gyorsan
követtem őket. Egy hópehely hullott a vállamra, majd még egy az arcomra, ezeket
követte még sok darab, és lehajtottam a fejem. Meg-megremegett a testem.
Elkezdődött.
*******************
Emma
*******************
Elképedve néztem körül. Minden megváltozott. Olyan modern
lett minden! Mindenféle tévék, és műszaki cikkek... Olyanok, amik számomra
teljesen idegenek voltak. Kivettem a zsebemből, és nézegetni kezdtem a
telefonomat. Régi volt... mármint nekem nem, de a többi készülékhez képest. Még
fényes volt, mert nem használtam sokat, de képernyő, és a nagy gombok ezek
szerint már igen elavultak... És mit fogok csinálni vele? Kukába hajítom? Épp
apámhoz fordultam,de láttam, hogy igen elfoglalt. Egy bronz barna hajú nő
mellett állt, és beszélgetett vele. Közelebb léptem, és megpróbáltam
bekapcsolódni a szóváltásba. Valami tévéről beszéltek.
- Emma? – nézett rám hirtelen a nő. –Tényleg te vagy az?
Meg sem ismertelek! Milyen jó színed van! És szép szemed. Eddig még nem láttam.
Tyű, nagyon csinos vagy! – végigmért, és közelebb lépett. – Ó, annyira örülök
neked! Minden rendben? Semmi baj? Tudom, még kicsit idegen neked ez az ˝új˝
világ, de hidd el, hamar megszokod. Igen, milyen más is volt, 3 évvel ezelőtt.
Olyan gyorsan fejlődik a világ! Ó, még mindig nem hiszem el! Te jársz, és
mosolyogsz, nem fekszel már a kórházi ágyon, annyira örülök! – megölelt engem,
és azt hiszem sírt.
- Ó, Emma...! – én pedíg felemeltem a fejem.
- Öhm, bocsánat, de ismerjük mi egymást? – kérdeztem
megrökönyödve.
- Jaj! – A nő megfogta a kezeimet, és eltolt magától,
hogy szembe legyek vele, de nem engedett el.
- Ó, édesem, sajnálom! Megijedtél, igaz? Jaj, beszélek
hülyeségeket, miért ijedtél volna meg? Csak megrökönyödtél...
- Pontosan. – mondtam, és belenéztem a nő barna szemeibe.
– De, tisztázzuk, ki is maga...?
- Azt hittem, Emett már mesélt rólam! – szúrós szemmel nézett
apámra. – Akkor mindez elkerülhető lett volna! De így inkább más. – Elengedett,
és a kezét nyújtotta.
- Frohe Viktória vagyok. Tegeződjünk, kérlek, és szólíts
bátran Vikinek! – mondta mosolyogva. – Apád régi ismerőse vagyok, és úgy tűnik,
most újra egymásra találtunk. Végig ott voltam a kórházi ágyadnál, és hidd el,
teljesen együtt éreztem apáddal. Tudod, én már családtagnak tekintelek, mint
Grétit is. Szeretném, ha jó lenne a kapcsolatunk. Tudod, annyira örülök, hogy
felébredtél a kómából! Csak azért nem tudtam ott lenni, mert konferencián voltam. De hidd el, ez volt
az első alkalom, hogy nem voltam melletted. És ugye nem baj, hogy ilyen
közvetlen voltam? – kedvesen nézett rám, nagy, barna szemeivel, és szabályosan
szép arcával. Igen. Közvetlen volt. Nem nehezteltem rá. Ez csak így
természetes... Oké, persze egy kicsit hirtelen jött, és igyekszem
feldolgozni...
- És, Viki... Te meg apa most együtt vagytok? –
kérdeztem. Ennyit azért le tudtam venni.
- Hát, ha úgy vesszük... – mondta apa. – Na, jó, kislányom,
most nem ezért jöttünk ide. Menj Grétivel, majd ő megmutatja a telefonokat.
Választhatsz bármit. Garantáltan. Ennyi a minimum. – Gréti pedíg kézen fogott,
és mielőtt szólhattam volna, elhúzott onnan. Csacsogott, csacsogott, és
csacsogott...
- Viki nagyon kedves. Hidd el, és sokat van nálunk.
Nagyon szeret minket, és én megérzem ezt. Mindig hoz valami ajándékot, és nem
folyton csak apával van, hanem velem, és sokszor volt bent nálad is, imádkozott
érted, virágot hozott, felolvasott, és volt, hogy sírt is. Szeret téged. És te
is szeresd őt. Nagyon kedves, és soha nem akarna rosszat nekünk. Szerintem ő a
mi igaz anyukánk, és csak véletlenül lett más ember. Vagy nem tudom. De most
lesz csak jó a család. – mondta, én pedíg igazán elgondolkodtam ezen. Lehet,
hogy igaza van. Roló egyenletesen lépdelt mellettem, és fel - felnézett az
arcomra. Én pedíg mosolyogva néztem őt. Mindent visszakaptam. Újra, az életem
jobb, mint valaha. Már csak Tom hiányzott. De ő borzasztóan. Hol járhat most?
Nélküle nem vagyok teljes. A furcsa álmaimban, amiket akkor álmodtam, amikor
kómában voltam, mindegyikben szerepelt egy lila szempár. Lehunytam a szemem.
Egy kép jelent meg előttem: gurulok le a lejtőn, és fájdalmasan nyekkenek
párat. Aztán neki csapódom valaminek, és szinte sikoltok. Ám mégsem bírok, és
küzdök magamban. Valahol messze Roló csaholt, és én éreztem, hogy számtalan
tűlevél fúródik belém. Kövek vájtak húsomba, és utánam levél suhogás, kövek
csikorgása, izgatott levegővételek. Aztán minden lendületemmel nekicsapódok valaminek,
a húsomba vág, a saját véremet ízleltem a számban. Szédültem a való életben.
Kinyitottam a szemem, de hányinger fogott el, újra lehunytam a szemeimet.
Elmosódott fények, és egy gyengéd kar vitt engem. Pár perc múlva kinyitottam a
szemeimet, előttem utca, és egy kedves arc, Tom arca jelent meg, a nagy, és
gyönyörű lila szemekkel. És most minden elhomályosult. Újra az utcát láttam, de
most Viki arcával. Roló nyalogatta az arcom, időközben elestem. Újra a lila
szempár mosolygott rám, könnyek gyűltek benne, én pedíg elhagytam magam.
*********************
Tom
********************
Zsebemben megcsörrent a telefonom. A szobámban feküdtem
az ágyon, és kapkodva emeltem magam elé a készüléket.
- Hallo? – szóltam bele, majd pár perc múlva felpattantam
a helyemről.
- Emma? Kórházban? Megint? – odafutottam az ablakhoz, és
kibámultam rajta. A havazás alább hagyott, így nagy szerencsém volt.
- Küldjünk taxit? – kérdezte Viki a telefon másik végén.
- Hát, nem is tudom, inkább majd megyek én, jó? Hol van?
Még mindig ugyanabban a teremben? Jó ég!
Sietek! egy órán belül ott vagyok! – mondtam, és öltözni kezdtem. És kabátot
vettem fel, sapkát, sálat, fekete hótaposót, bőrkesztyűt, még a kapucnit is a fejemre
hajtottam. Kapkodva hívtam magamnak egy taxit, és mikor a többiek nem látták,
kisurrantam a házból. Kulcsra zártam előtte az ajtómat, és egy ˝Tűnés!!!˝ -
táblát akasztottam fel. Így biztosan nem keresnek majd. Lauren sem figyelt, és
így gyorsan kiértem az erdőből. A taxi már várt, én pedíg bevágódtam a hátsó
ülésre.
- Kérem, tekerje fel e fűtést! - mondtam, és hátradőltem.
A szívem zakatolt, kint meg zuhogni kezdett a hó. Csak Emmára tudtam gondolni.
Mi lesz most vele? Ó, csak nem eshetett komolyabb baja... Viki sem volt olyan
nagyon borzasztóan ideges. Nagyon nem, csak borzasztóan. Azért nem ugyanaz. A
kezembe temettem az arcom, gondolataimból a taxis szakított ki.
- Uram, kikanyarodtunk a főútra, most merre menjünk? –
kérdezte, én pedíg elmondtam a korház nevét. A kocsiban meleg lett, én pedíg
kinyújtottam a lábam. Csörögni kezdett a telefonom.
- Hallo? – kérdeztem, kissé zaklatott hangon.
- Én vagyok. – mondta Emett. Mennyi idő, amíg ide érsz? –
kérdezte idegesen, én pedíg gondterhelten sóhajtottam.
- Semmi idegeskedés, fél órán belül ott vagyok.
Motyogtam, és le akartam tenni.
- Bocsánat, csak... tudod, mennyire aggódóm Emmáért, d
tudom, hogy te is pont ugyanezt érzed, szóval...
- Jaj, kérlek, ne ragozzuk túl. – mondtam, és behunytam a
szemem. – Nem kell bocsánatit kérned, csal jó apa vagy, és kész. – mondtam.
Nekem bezzeg nem volt a pám, aki ilyen szinten vigyázott volna rám.
- Jó, akkor a kórházban találkozunk. – mondta Emett, és
már majdnem letettem a telefont, amikor még beleszól.
- És hívj, ha valami gáz van! – mondta, és letette.
Mintha megérezte volna, amit gondoltam. Összefacsarodott a szívem. Hirtelen
megszólalt a taxis.
- Megérkeztünk, uram. – mondta, és én kibámultam az
ablakon. A hó nagy pelyhekben, és sűrűn hullt alá az égből. Ledermedtem.
- Na, mi lesz, nem érek rá egész nap! – fakadt ki a
sofőr, és hátra fordult. – Mi van, nekem kell kinyitnom az ajtót? – de én nem
mondtam semmit, csak bámultam ki a hóesésbe. Teljesen ledöbbentem. Hó,
mindenhol hó, csapadék, és hideg, csontig hatoló fagy, alig valahol egy ember.
Óriásit sóhajtottam.
- Na, mi lesz, tapsra vár?! – förmedt rám a taxis, én
pedíg kinyitottam az ajtót, kiléptem a hidegbe, lehajtottam a fejem, berúgtam
az ajtót,, a kocsi kerekei pedíg csikorogva távolodtak. Elindultam a kórház
felé. Az ég hófehér volt. Hirtelen szél keverte az arcomba a hópelyheket.
Gyorsan letöröltem őket, és tisztában voltam, mekkora veszélyben vagyok. Inam
szakadtából futni kezdtem, átugrottam a kórház alacsony kerítését, és
körülnéztem. Megláttam egy kis, fekete,
elhanyagolt pincét, egy épület alatt. Épphogy a rácsok lógtak ki. Gyorsabban
futottam, mint még soha, nem volt szabad, hogy meglássanak. És a szél
minduntalan egyre több és több fehér hópelyhet fújt az arcomba. A testem
menthetetlenül remegett, és alig tudtam irányítani. Elvetődtem, és megragadtam
a rácsot. Egy mozdulattal kitéptem a helyéről, beugrottam a résen, kinyúltam,
megragadtam a és befeszítettem az eredeti helyére. A földre rogytam, és átadtam
magam a következő perceknek.
*******************
Kívülálló
******************
A taxis pár perc múlva őrülten száguldott vissza a kórház
elé. Nem kapta meg a pénzét. ˝Jól átvertek!˝ Gondolta indulatosan, és kétszer
körbejárta a kórházat. Sehol senki. Iszonyatos haragra gerjedt. De nem tudott mit tenni. Erről lecsúszott. A
pénze kereket oldott. És már soha nem fogja vissza kapni. Aztán valahol, a
város túlsó részén várja egy ideges utas. Beszállt a kocsijába, és bevágta az
ajtót. Aztán csikorgó kerekekkel elhúzott a helyszínről. Pár kilométerrel
arrébb megbüntették gyors hajtásért.
