2017.

Kedves Olvasó! 

Fogalmam sincsen, hogy kiolvasta régebben ezt a blogot, nagy-nagyon régen kezdtem el megosztani a fejezeteket. Azóta rengeteget változott a stílusom és abbahagytam az írást. 
  Ám most, hogy pár évvel  idősebb vagyok, sok idő telt el azóta, hogy bármit is huzamosabb ideig  írtam volna, vagy lett volna ihletem. Most viszont borzasztóan hiányzik az írás.Egyre többet motoszkál a fejemben, hogy milyen jó lenne újra alkotni valamit, formálni új karaktereket vagy folytatni és színvonalassá tenni egy régi ötletet, történetet. ahogy eljött az ősz és lehulltak az erdőben a levelek, egyre többet gondolok erre a történetre is. 
  Lehetséges, hogy folytatni fogom, ám biztosan nem ezzel az alapszituációval és kissé más személyiségekkel. Ez népszerűtlen, aprócska blog, ( talán ez a legmegfelelőbb szó rá) sosem kaptam visszajelzéseket kommentek formájában, valószínűleg ez is bántott annak idején. Persze nem is volt sok fejezet, a sztori sem volt túl kidolgozott, előrehaladott, tehát nem is várhattam el. De most rengeteg új kép, élmény és zene motivál, hogy újraírjam a történetet. 
  Pillanatnyilag csupán azt nem tudom, hogy letöröljem-e a blogot, vagy emléknek mindenképpen hagyjam meg, későbbi időkre?  

8. fejezet – Tom, Emma

A szívem megremegett. Mintha ezernyi tűt szúrtak volna bele, és mindegyiket forgatnák, szép lassan, fájdalmasan. Azt hittem, ordítok. Meghalok. Valami ismerős dolog rángatott, tépett marcangolt, az érzés leírhatatlan. Mintha Forgószél tépte ki volna a tűket a szívemből, aztán tépné ki a szívemet is. Majd szikra pattant, fájdalmasan, és sercegve. Égetett, és meggyújtotta belsőmet. Izzott mindenem, majd lángra kapott, fájdalmasan, és gyorsan terjedt a pusztító tűz. Mindent felemésztett. Amit csak lehetett. És még javában piroslott minden csóva, kéken világított tövük, mikor jeges áradat bénított meg mindent. Olyan hideg volt, hogy lebénultam. Tagjaim ekkor megmerevedtek. Megfagytak, zsibbadtak, de ugyan akkor olyan is volt, mint a forró víz. És csak utána éreztem a dermesztő hideget. Minden elveszett. Mintha fagyott tengerbe süllyedtem volna bele, olyan volt az érzés. Levegőt nem kaptam, az ereimben a vér lomhán lüktetett, és áramlat bolygatta fel körülöttem a vizet. Így újra éreztem a hideget, ami a tagjaimba kúszott. Aztán minden elmúlt, zuhantam, a feketeségbe, egy fekete lyukba, ami véget nem ért. Zihálva kapkodtam a levegőt, és az zakatolt a fejemben, hogy mi lesz, hogyha földet érek. ******************* Emma ****************** Szemeim kipattantak, és megbolondulva forogtak az üregükben. Szédültem, és olyan volt, mintha sosem akarna véget érni. Felültem, de csak elmosódott dolgokat láttam. Szemeimből patakzottak a könnyek, és végre le tudtam hunyni őket. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Azt sem tudtam, hogy ki vagyok én? Csapkodni kezdtem, és éreztem, hogy a kezembe éles fájdalom nyilall. Óriásit sikítottam, és odakaptam. Egy rántással kitéptem a tűt a kezemből, és valami folyósat éreztem. Kétségbe esetten elkentem, mert meg akartam állítani a folyást. Nem tudtam, hogy mi történik. Zokogva tomboltam, és vakon rugdostam magam körül. Kinyitottam a szemeimet, de nem láttam velük. Csak tompa fényeket. Újra sikítottam. Felső testem felett elvesztettem a kontrollt; szabálytalanul vettem a levegőt, az oldalam fájt, de semmit sem tudtam megállítani. Kezem őrülten kalimpált, fémekbe ütközött, míg másik végtagom még mindig folyt. Miért történik ez? Lábaimat kirúgtam, és keményet éreztem a talpam alatt. Rá helyeztem a testsúlyomat, míg a karjaimmal a saját hajamba kapaszkodtam. Neki ütődtem testeknek, de én csak azt éreztem, hogy folyik a kezem, és valahogyan meg kell állítanom. Mindenki meg akart fogni, őrült hajsza kezdődött. Nem tudtam merről jövök, hol vagyok, merre tartok. Csak menekültem, kétségbe esetten. Valami keménynek neki mentem, és a fejem is folyni kezdett... Sikítottam. Nem éreztem fájdalmat, csak olyan félelmet, ami átvette az irányítást. Kezek ragadtak meg végre, és valahol örültem. Nemsokára vége lesz. És nem történik meg újra. Megnyugodhatok. Csakhogy egy bepánikolt részem még mindig rettegett, és eszeveszetten küzdött minden ellen. Sikítva, zokogva csapkodtam,rúgtam, és szabálytalanul vettem a levegőt. - Neeeeeeeeee! – ordítottam. – Meg fogok halni! – sikította szám, de kezek szegeztek az ágyhoz. Tompa, tűszúrásnyi fájdalmat éreztem, de aztán vége volt. ******************* Tom ****************** Minden éjszaka történt. Nem ez volt Emma legelső kirohanása. Én még nem láttam ilyet, és sohasem rettegtem még ennyire. Gyér fényekként világították be a csupasz villanykörték a korházi szobákat, és folyosókat. Viki Grétivel volt, Emett házában, de én és az apa ott ültünk Emma kórtermében. Mármint én feküdtem, Emett pedig ült. Az Emma melletti ágyon terültem el, és nem bírtam aludni. Már hetek óta le sem bírtam hunyni a szemem. És újra megtörtént. Sikoly csendült, ahogy kósza rémálmaimban, és én felpattantam a székről. Emma megint felült az ágyában, és megállás nélkül sírt, zokogott. Kezéből újra kitépte az infúziót, mint ahogy minden éjszaka. Vérzett is szegény lány. Odarohantam, és szóval kezdtem el csitítani, de persze semmit sem ért. A lány már két hete áthatolhatatlan burokban élt. Óvatosan megsimítottam a haját, de ő csak sírt, megállás nélkül. A szívem összefacsarodott. És Emma újra elvesztette a kontrollt. Kapkodta a levegőt, kinyitotta a szemét, de azok fenn akadtak. Csapkodni kezdett, rugdosni, én pedíg orvosért kiáltottam. A lány felborította az infúziós állványt, és felpattant az ágyról. Rohanni kezdett, félre lökött mindenkit, neki rohant az ajtónak, de az kicsapódott. Emma a széles folyosón rohant végig, ordítva, és szenvedve. Utána vetettem magam, és követni próbáltam, de szinte lehetetlen volt. A következő percben neki csapódott egy falnak, és vérezni kezdett a feje. Végre beértem, megragadtam, és mások segítségével visszavittük a kapálódzó Emmát a kórtermébe. Visszanyomtam az ágyba, majd a doki beadta neki az altatót. Emma megnyugodott, és visszahanyatlott a párnák tengerébe. Újra visszakötötték neki az infúziót, habár lassan egyártalán nem tudták, hogy hova rakják. Vissza kötötték a lélegeztető gépre, és pár percre még itt maradtak a szobában. Én pedig ott ültem a lány ágyán, és gyenge kis kezét simogattam. Óvatosan magamhoz öleltem, és kinéztem az ablakon. Szirénázva érkezett meg egy mentő, és végig bámultam, ahogy behoznak ide egy férfit. Havas eső esett kint, február 26. – án, és én bele borzongtam. Óvatosan megpusziltam Emma falfehér, csontos arcocskáját, és betakargattam. Aztán én is aludni mentem. De fél szemem mindig nyitva volt, hogy őt nézzem.

7. fejezet - Viki, Emett

Ott gubbasztottam Emma mellett, karjába infúzió volt vezetve, míg másik végtagja még mindig sebes volt más tűktől. Emett egy kórházi széken gubbasztott, ölében Gréti, és mindenki le volt sújtva. Én sem hittem el, hogy ez történt. Túl gyenge lett volna? Még vizsgálták, de az orvosok már biztosítottak róla, hogy csak elájult. Ezen felül azonban túl gyenge a szervezete, és rosszul ítélték meg; még nem volt kész arra, hogy kiengedjék. Kinéztem az ablakon. A kórház előtt most is állt egy mentő autó, és vagy tíz különböző jármű. Épp most vezettek ki egy kislányt, kezén gipsz volt, de legalább mosolygott. Az utcai lámpák fényénél látni lehetett, hogy havazik, és egy járdán elhaladó embernek fehér felhőként kavargott a lehelete. Az ég hófehér volt, és kint emiatt nem volt olyan sötét, pedíg a nap már lement. Tomnak 3 órája meg kellett volna érkeznie. El sem tudtam képzelni, hol lehet! Többször is megpróbáltam felhívni, de mindig kicsöngött, és a hangrögzítő jelentkezett.  Aggódtam a fiúért. Ahogy én ismertem, nem olyan alak, aki csak úgy meggondolja magát, és nem végzi el azt, amire megkérték. És emellett soha nem hagyná magára Emmát. Ránéztem a lányra, aki csukott szemmel feküdt, fehér volt, sovány, és törékeny. Haja szétterült a párnán, s nem hallatszott más, mint az infúzió cseppek csöpögése. Csendes este volt még ezen az osztályon is. Lassan felálltam, és odaléptem Emett - hez.

- Haza viszem Grétit, lefektetem, adok neki vacsorát, addig nem jövök el, amíg el nem alszik! – mondtam. A férfi bólintott.

- Ne, apa, én itt szeretnék aludni Emmával... – ellenkezett álmosan Gréti. Nagyon megviselte őt ez a nap. Óvatosan kézen fogtam, és kivezettem a kórházból. A hóesésben álmosan, és gondterhelten vezettem Emett háza felé. Égősor világított az udvaron, összefacsarodott a szívem. Gréti félálomban szállt ki a kocsiból. Azt hiszem, a vacsi elmarad. Kinyitottam egy kulccsal az ajtót, majd bezártam magam mögött. A kislány ásítozva lépkedett fel a lépcsőn. Utána mentem, Roló boldogan üdvözölt minket, és miután látta, hogy Emma nincs itt, nyüszögve leült az ajtóba. Szegény! Biztosan megérezte, hogy mi történt.

- Roló! Vacsi! Gyere! Kapsz finomat! – mondtam a kutyának, de ő rám sem hederített.

- Oké, akkor gyere, elmegyünk sétálni! Hallod! Sétálni! – mondtam neki, de épphogy a fülét mozgatta. Sóhajtva levettem a kabátom és a csizmám.

Leültem a kutyus mellé, és az ölembe vettem.

- Hiányzik, igaz? – kérdeztem. Ő nyüszögve kiugrott a karjaim közül, és az ajtót kaparta. Borzalmas volt látni.

- Roló! Fejezd be! – szóltam rá. Ő erre leült, és magas hangon vonyítani kezdett.

- Psszt, kutyus, na! Hallod? – de ezt már nem volt hajlandó félbe hagyni. Vég nélkül, fájdalmasan vonyított. Hoztam egy kutya takarót, át csatoltam a hasa alatt, és kinyitottam neki az ajtót. A lábtörlőre raktam a puha kutya házát, hogyha mégis megunná a vonyítást. Így még borzalmasabb volt az egész. Én még elbírtam volna viselni – valahogy, egymagamban, de az, hogy mások is szenvedtek velem együtt?

- Anya! – szólt ekkor egy hangocska az emeletről. – Anya! Kész vagyok, átöltöztem! – Gréti volt az. Remegve feltápászkodtam, és felmentem a lépcsőn.

- Igen, kicsim? - kérdeztem belépve Gréti szobájába. Ő már az ágyában feküdt, nyakig betakarva.

- Ugye Emma meg fog gyógyulni? – kérdezte szinte sírva, nekem pedíg majdnem megszakadt a szívem. Ahogy ránéztem arra az arcra, nem tudtam mit mondani.

- Ugye meggyógyul? Meggyógyul, igaz? – kérdezet.

- Ó, hát persze! – mondtam neki. Ő pedíg megnyugodott. Visszahajtotta a fejét a párnájára. Felálltam az ágyáról, de ő abban a percben megszólalt.

- Ne menj még el! Nem tudok elaludni! Csinálj valamit! – kérte.

- De mit? – néztem rá.

- Mondjuk, énekelj. Bármi szépet! – mondta, és mosolyogva sóhajtott. Én pedíg nekifogtam.

- Kicsi, gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár! Addig kell az ilyet elvégezni, míg virul a határ... – könnyeimmel küszködtem, miközben énekeltem neki, de ő elég álmos volt ahhoz, hogy ezt ne vegye észre. Az elalvás küszöbén még dúdolt velem, de aztán végleg elaludt. Fogta a kezem, én pedíg nem bírtam tovább. Könnyek között hajtottam le a fejem, és becsuktam a szám, nehogy feltörjön belőlem a hangos sírás. Ott feküdt mellettem egy anyátlan kislány, akinek a szíve darabokra van törve, a nővére másodszorra fekszik kórházi ágyon, és csak az apja volt neki. De most már én is itt vagyok mellette. Az új anyukája, aki tényleg a szívén viseli a sorsát. Aki tényleg szereti őt.

Hallottam, hogy Roló kint megállás nélkül vonyít. Sóhajtottam, és leültem az ágy mellé a földre. Ráhajtottam a matracra a fejem, és lehunytam a szemem. Nagyon aggódtam Emmáért, Emettért, Grétiért, és Tomért. Mennyire megviselhette őket ez! És lehet, hogy Tom emiatt elbujdosott, ezért nem jött be a kórházba. Nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy Gréti megszorítja a kezem. Nagy könnycseppek csorogtak le az arcomon, és álomba sírtam magam.

*******************

Emett

******************

Reggel csak arra ébredtem, hogy valaki erősen ráz. Álmosan kinyitottam a szemem, és Tomot pillantottam meg.

- Jó reggelt! Hát te?! Tegnap nem jöttél be! – mondtam neki szemrehányóan. – Gréti és Viki is aggódott érted! – álltam fel.

- Bocsánat, de halaszthatatlan dolog történt, amit muszáj volt hogy is mondjam... – gondolkozott.

- Na, mindegy, tudom én. – szóltam közbe. Hogy lehet, hogy elaludtam? Körülnéztem a kórteremben. Viki nem volt itt. Nem hiszem el. Hol lehet?! Aztán eszembe jutott, hogy bizonyosan Grétivel van.

- Felhívom Vikit! – mondtam Tomnak, aki már Emma mellett ült. 

- Hallo? – szólt bele Viki.     

- Szia! Be tudsz jönni? – kérdeztem tőle. Ő gondterhelten szól bele a telefonba.

- Hát, nem tudom. nem úgy néz ki. Gréti még alszik, nagyon megviselte a dolog, Roló pedíg este óta megállás nélkül nyüszít. Mit csináljak vele? Emmát akarja. 

- Oké, akkor vegyél ki pár ruhadarabot Emma szekrényből, tedd a kutyaházába. Kicsit meg fog nyugodni a gazdája illatától. – ecseteltem neki.

- Köszi. Akkor maradok, jó? És hogy van Emma? – kérdezte.             

- Azt mondták, hogy jól. De nem tudják, mikor fog újra felébredni. Borzalmas. Ma reggel még nem voltak bent nála, csak este beszéltem az orvosokkal. Szerinted mitől ébredne fel? – kérdeztem Vikitől.

- Hát, ha Tomtól nem, akkor Roló miatt. – mondta a nő.

- De hogyan? Ő csak egy kutya! – mondtam.

- Igen, egy kutya, aki annyira imádja őt, mint senki mást a világon, és ha Emma empátiával megérzi Rolót, lehet hogy felébred. Egyszer olvastam ilyen kutya-gazdi kapcsolatról. Nagyon elgondolkodtató! – mondta Viki.

- Akkor behozod a kutyát és Grétit is? – kérdeztem.

- Hát, szerintem kutyát nem engednek be ide. – ellenkezett a nő.

- Pedíg igen muszáj lesz nekik! – mondtam. – Majd én megbeszélem az orvosokkal, jó?

- Rendben. Mikor menjünk? Jó lesz úgy.... – véltem, hogy az órájára néz, én is így tettem. Fél 10 volt.

- Tizenegykor? - ezt már én kérdeztem.

- Ott leszünk. Addig mindent elintézek, jó? – kérdezte Viki.

- Persze, persze! Itt van Tom! – mondtam sietősen. – Megjöttek az orvosok is! Látjuk egymást! Szia! – mondtam kedvesen.

- Szia! – mondta Viki, és leraktuk a telefont.

- Mr. Deluxe? – kérdezte az orvos.

- Igen?

- A lánya valószínűleg nem fog olyan hosszú időre kómába merülni, mint az előbbi években, de nyomatékkal megkérem, hogy mindenféle ingereket messze kerüljön a lányával. Például: Erős zene, vagy olyan dolgok, amik a való világban is felizgatják! – mondta.

- De főorvos úr! – kezdtem. – Nem az lenne a lényeg, hogy feléledjen? – kérdeztem.

- Igen, csakhogy nem maradandó agyi károsodásokkal! – mondta a férfi, és otthagyott. El nem képzeltem volna! Ilyet! Persze én sem bírnék kárt tenni a saját lányomban. A főorvos után eredtem.

- És mondja – szólítottam meg. – mi az, ami éppen Emmával történik? Mitől esett újra kómába?- kérdeztem meg.

- Ő, egy különleges jelenséget produkált, alig regisztráltak még ilyen eseteket a világon. A kómából való felébredés után váratlanul eszébe jutnak az események, amikre ezelőtt nem emlékezet. Nagyjából a folyamat megindul, és lejátszódik újra, csak az ő agyában. Várhatólag kb három hónap múlva fel fog ébredni. Különleges dolog ez... Hagyják nyugodtan, kérem.

- És mennyi százaléka van annak, hogy hirtelen ébresztés után maradandó agykárosodásai lehetnek?

- Több mint a fele. 80%.

- Köszönöm. – bólintottam, és odasiettem a lányomhoz. Az élet színe teljesen még nem tért vissza belé, sovány volt, de már szebb, mint azelőtt. Lehajtottam a fejem. Azt hittem a szívem megszakad. Borzalmas volt őt így látni, a családomért megtettem volna mindent. Emma újra korházban?! A rémálmom. Nem tudom, mennyi idő fog eltelni újra, mire megint kinyitja szemeit, és lábra áll. Állítólag 3 hónap. Nem tehetek róla, de vannak kétségeim.

Ezek után jutott csak eszembe, hogy Viki ide tart, Rolóval, és Grétivel. Már fél tizenegy volt, mire ez szöget ütött a fejembe. A lányomra néztem. Mellette ott gubbasztott Tom, a kezét fogta, és merőn nézte Emma arcát. Nekem pedíg döntenem kellett. Tudtam, hogy borzasztó apa vagyok. De az agyam nem működött ilyen körülmények között. Egész egyszerűen elborult. Visza akartam kapni a lányomat. vagy felébredi, vagy mindent eldobni magamtól. Ez egy rossz álom? Amibe csak véletlenül csöppentem bele? De hisz´ apa vagyok, nem tehetem... Őrültség lenne. És a lányomnak lenne  a legnagyobb baja belőle. Már megint csak magara gondolok. Mert ő nekem kell. Az én életem része. De em. Őt mindenki szereti. Tom, Gréti, Viki... nekik ő mind fontos. Így nyugtattam meg magam. Hogy a lányra nekik is szükségük van. Ők is szeretik Emmát, és csak nekik is jó lesz. Így lovaltam bele magamat életem legnagyobb baklövésébe, és félrelépésébe. Így tettem tönkre Emmát. Így kezdődött minden. Velem. Én vagyok a meggondolatlanság legnagyobb gyökere. Az én lelkemen szárad ez az egész. Mégsem bírom elmondani senkinek, mert kitagadnának. Meghoztam a döntést. Tom felnézett Emma mellől, mintha érzett volna valamit. De nem tudta, mi az, és nem tudott megállítani. Így történt az, hogy nem szóltam Vikinek: ne hozd a kutyát. Mert Emmának baja lehet! 

6. Fejezet- Emma, Tom ***Kívülálló***

Annyira borzalmasan szerettem már volna boldognak lenni. Kiesett minden. Nem is hittem el, hogy kómában voltam. Most 17 éves vagyok. Elképzelhetetlen! Megnőttem, nagyon, az apám hajába ősz szálak is elkezdtek vegyülni, Gréti pedíg igazi nagy kislány. Csak anyámat nem láttam még. De nem is hiányzott. Rá nem emlékeztem. Talán egyszer lehetett bent nálam, ahogy én ismerem őt. Sóhajtottam. A kocsink megállt, és apám kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót. Kiszálltam, és mosolyogva néztem fel az égre. Szikrázó hópelyhek hulltak alá. A fenekemig érő hajamba is tapadtak, koronát formázva a fejemen. A szempilláimra is repült pár darab, s ahogy pislogtam, hulltak tovább, a föld felé. Roló kiugrott a kocsiból, megrázta magát, és megnyalta az orrát, vízzé alakítva a havat. Bementünk a bevásárló központba.

- Várjunk csak! Lehet már behozni ide kutyát? – kérdeztem.

- Persze! Rengeteg dolgot módosítottak azóta, hogy te kómába estél... Kistermetű kutyákat be lehet vinni, de ki leszel tiltva, ha az állat bepiszkít. Mellékes... Mit csináljunk? – kérdezte apám.

- Szerintem menjünk el a boltba, és vegyünk Emmának egy új telefont. Már mindenkinek sokkal jobb van, mint neki! – kotyogott közbe a hugicám.

- Hát, rendben! – egyezett bele a családfő. – Menjünk!

*******************

Tom

*******************

Amint kiléptem a kórházból, taxiért kiáltottam, és bevágódtam hátulra. Megmondtam a pontos címet és kértem, hogy hajtson teljes gázzal. Feltekertettem a fűtést, és mikor a címhez ért, odadobtam a pénzt, kivágódtam a kocsiból, bevetettem magam az erdőbe. Szedtem a lábam, s az első fordulónál beugrottam a bokrok közé. Szánkázva gurultam a hegyoldalon, összefogtam a lábaimat, és száguldottam, mint egy golyó. Kilestem a lábaim között, megláttam a nagy fát. Elengedtem a lábaimat, egy sima kő a levegőbe lendített, én pedíg kitárt tagokkal repültem, szántottam a levegőt. A hópelyhek rám tapadtak, nekivágódtam a fának, de nem fájt, az meglendült, befordult velem a föld alá, én pedíg leestem egy szőnyegen.

- Na csakhogy itt vagy! – szólalt meg mögöttem egy hang.

- Nyugi, megjöttem! – tápászkodtam fel, köhögcsélve.

- Hát, nekem elegem van ebből az épphogy-beesésekből!! Tanulj meg időben érkezni! – a lány rám villantotta barna-vöröses szemeit, és hátravetette barna, göndör haját. Bőre sötét barna volt, alakja karcsú, most is miniszoknyát, és topot viselt.

- Vadászat van! – lehelte telt ajkaival, állát lassan felemelte. – Nem akarom, hogy még egyszer késs, mert hoppon maradsz! – mondta, megpördült, és elment. Morogtam egy sort. Utáltam, ha Lauren így viselkedik. Visszaél a hatalmával, játszik velünk. Gyors léptekkel megindultam, és kiléptem a szobából. Levettem a kabátom, és pólóm, majd kivetettem magam a szabadba. A többiek már a fagyos földön álltak. Intettek fejükkel, én pedíg gyorsan követtem őket. Egy hópehely hullott a vállamra, majd még egy az arcomra, ezeket követte még sok darab, és lehajtottam a fejem. Meg-megremegett a testem. Elkezdődött.

                                   

*******************

Emma

*******************

Elképedve néztem körül. Minden megváltozott. Olyan modern lett minden! Mindenféle tévék, és műszaki cikkek... Olyanok, amik számomra teljesen idegenek voltak. Kivettem a zsebemből, és nézegetni kezdtem a telefonomat. Régi volt... mármint nekem nem, de a többi készülékhez képest. Még fényes volt, mert nem használtam sokat, de képernyő, és a nagy gombok ezek szerint már igen elavultak... És mit fogok csinálni vele? Kukába hajítom? Épp apámhoz fordultam,de láttam, hogy igen elfoglalt. Egy bronz barna hajú nő mellett állt, és beszélgetett vele. Közelebb léptem, és megpróbáltam bekapcsolódni a szóváltásba. Valami tévéről beszéltek.

- Emma? – nézett rám hirtelen a nő. –Tényleg te vagy az? Meg sem ismertelek! Milyen jó színed van! És szép szemed. Eddig még nem láttam. Tyű, nagyon csinos vagy! – végigmért, és közelebb lépett. – Ó, annyira örülök neked! Minden rendben? Semmi baj? Tudom, még kicsit idegen neked ez az ˝új˝ világ, de hidd el, hamar megszokod. Igen, milyen más is volt, 3 évvel ezelőtt. Olyan gyorsan fejlődik a világ! Ó, még mindig nem hiszem el! Te jársz, és mosolyogsz, nem fekszel már a kórházi ágyon, annyira örülök! – megölelt engem, és azt hiszem sírt.

- Ó, Emma...! – én pedíg felemeltem a fejem.

- Öhm, bocsánat, de ismerjük mi egymást? – kérdeztem megrökönyödve.

- Jaj! – A nő megfogta a kezeimet, és eltolt magától, hogy szembe legyek vele, de nem engedett el.

- Ó, édesem, sajnálom! Megijedtél, igaz? Jaj, beszélek hülyeségeket, miért ijedtél volna meg? Csak megrökönyödtél...

- Pontosan. – mondtam, és belenéztem a nő barna szemeibe. – De, tisztázzuk, ki is maga...?

- Azt hittem, Emett már mesélt rólam! – szúrós szemmel nézett apámra. – Akkor mindez elkerülhető lett volna! De így inkább más. – Elengedett, és a kezét nyújtotta.

- Frohe Viktória vagyok. Tegeződjünk, kérlek, és szólíts bátran Vikinek! – mondta mosolyogva. – Apád régi ismerőse vagyok, és úgy tűnik, most újra egymásra találtunk. Végig ott voltam a kórházi ágyadnál, és hidd el, teljesen együtt éreztem apáddal. Tudod, én már családtagnak tekintelek, mint Grétit is. Szeretném, ha jó lenne a kapcsolatunk. Tudod, annyira örülök, hogy felébredtél a kómából! Csak azért nem tudtam ott lenni,  mert konferencián voltam. De hidd el, ez volt az első alkalom, hogy nem voltam melletted. És ugye nem baj, hogy ilyen közvetlen voltam? – kedvesen nézett rám, nagy, barna szemeivel, és szabályosan szép arcával. Igen. Közvetlen volt. Nem nehezteltem rá. Ez csak így természetes... Oké, persze egy kicsit hirtelen jött, és igyekszem feldolgozni...

- És, Viki... Te meg apa most együtt vagytok? – kérdeztem. Ennyit azért le tudtam venni.

- Hát, ha úgy vesszük... – mondta apa. – Na, jó, kislányom, most nem ezért jöttünk ide. Menj Grétivel, majd ő megmutatja a telefonokat. Választhatsz bármit. Garantáltan. Ennyi a minimum. – Gréti pedíg kézen fogott, és mielőtt szólhattam volna, elhúzott onnan. Csacsogott, csacsogott, és csacsogott...

- Viki nagyon kedves. Hidd el, és sokat van nálunk. Nagyon szeret minket, és én megérzem ezt. Mindig hoz valami ajándékot, és nem folyton csak apával van, hanem velem, és sokszor volt bent nálad is, imádkozott érted, virágot hozott, felolvasott, és volt, hogy sírt is. Szeret téged. És te is szeresd őt. Nagyon kedves, és soha nem akarna rosszat nekünk. Szerintem ő a mi igaz anyukánk, és csak véletlenül lett más ember. Vagy nem tudom. De most lesz csak jó a család. – mondta, én pedíg igazán elgondolkodtam ezen. Lehet, hogy igaza van. Roló egyenletesen lépdelt mellettem, és fel - felnézett az arcomra. Én pedíg mosolyogva néztem őt. Mindent visszakaptam. Újra, az életem jobb, mint valaha. Már csak Tom hiányzott. De ő borzasztóan. Hol járhat most? Nélküle nem vagyok teljes. A furcsa álmaimban, amiket akkor álmodtam, amikor kómában voltam, mindegyikben szerepelt egy lila szempár. Lehunytam a szemem. Egy kép jelent meg előttem: gurulok le a lejtőn, és fájdalmasan nyekkenek párat. Aztán neki csapódom valaminek, és szinte sikoltok. Ám mégsem bírok, és küzdök magamban. Valahol messze Roló csaholt, és én éreztem, hogy számtalan tűlevél fúródik belém. Kövek vájtak húsomba, és utánam levél suhogás, kövek csikorgása, izgatott levegővételek. Aztán minden lendületemmel nekicsapódok valaminek, a húsomba vág, a saját véremet ízleltem a számban. Szédültem a való életben. Kinyitottam a szemem, de hányinger fogott el, újra lehunytam a szemeimet. Elmosódott fények, és egy gyengéd kar vitt engem. Pár perc múlva kinyitottam a szemeimet, előttem utca, és egy kedves arc, Tom arca jelent meg, a nagy, és gyönyörű lila szemekkel. És most minden elhomályosult. Újra az utcát láttam, de most Viki arcával. Roló nyalogatta az arcom, időközben elestem. Újra a lila szempár mosolygott rám, könnyek gyűltek benne, én pedíg elhagytam magam.

*********************

Tom

********************

Zsebemben megcsörrent a telefonom. A szobámban feküdtem az ágyon, és kapkodva emeltem magam elé a készüléket.

- Hallo? – szóltam bele, majd pár perc múlva felpattantam a helyemről.

- Emma? Kórházban? Megint? – odafutottam az ablakhoz, és kibámultam rajta. A havazás alább hagyott, így nagy szerencsém volt.

- Küldjünk taxit? – kérdezte Viki a telefon másik végén.

- Hát, nem is tudom, inkább majd megyek én, jó? Hol van? Még mindig ugyanabban a teremben?  Jó ég! Sietek! egy órán belül ott vagyok! – mondtam, és öltözni kezdtem. És kabátot vettem fel, sapkát, sálat, fekete hótaposót, bőrkesztyűt, még a kapucnit is a fejemre hajtottam. Kapkodva hívtam magamnak egy taxit, és mikor a többiek nem látták, kisurrantam a házból. Kulcsra zártam előtte az ajtómat, és egy ˝Tűnés!!!˝ - táblát akasztottam fel. Így biztosan nem keresnek majd. Lauren sem figyelt, és így gyorsan kiértem az erdőből. A taxi már várt, én pedíg bevágódtam a hátsó ülésre.

- Kérem, tekerje fel e fűtést! - mondtam, és hátradőltem. A szívem zakatolt, kint meg zuhogni kezdett a hó. Csak Emmára tudtam gondolni. Mi lesz most vele? Ó, csak nem eshetett komolyabb baja... Viki sem volt olyan nagyon borzasztóan ideges. Nagyon nem, csak borzasztóan. Azért nem ugyanaz. A kezembe temettem az arcom, gondolataimból a taxis szakított ki.

- Uram, kikanyarodtunk a főútra, most merre menjünk? – kérdezte, én pedíg elmondtam a korház nevét. A kocsiban meleg lett, én pedíg kinyújtottam a lábam. Csörögni kezdett a telefonom.

- Hallo? – kérdeztem, kissé zaklatott hangon.

- Én vagyok. – mondta Emett. Mennyi idő, amíg ide érsz? – kérdezte idegesen, én pedíg gondterhelten sóhajtottam.

- Semmi idegeskedés, fél órán belül ott vagyok. Motyogtam, és le akartam tenni.

- Bocsánat, csak... tudod, mennyire aggódóm Emmáért, d tudom, hogy te is pont ugyanezt érzed, szóval...

- Jaj, kérlek, ne ragozzuk túl. – mondtam, és behunytam a szemem. – Nem kell bocsánatit kérned, csal jó apa vagy, és kész. – mondtam. Nekem bezzeg nem volt a pám, aki ilyen szinten vigyázott volna rám.

- Jó, akkor a kórházban találkozunk. – mondta Emett, és már majdnem letettem a telefont, amikor még beleszól.

- És hívj, ha valami gáz van! – mondta, és letette. Mintha megérezte volna, amit gondoltam. Összefacsarodott a szívem. Hirtelen megszólalt a taxis.

- Megérkeztünk, uram. – mondta, és én kibámultam az ablakon. A hó nagy pelyhekben, és sűrűn hullt alá az égből. Ledermedtem.

- Na, mi lesz, nem érek rá egész nap! – fakadt ki a sofőr, és hátra fordult. – Mi van, nekem kell kinyitnom az ajtót? – de én nem mondtam semmit, csak bámultam ki a hóesésbe. Teljesen ledöbbentem. Hó, mindenhol hó, csapadék, és hideg, csontig hatoló fagy, alig valahol egy ember. Óriásit sóhajtottam.

- Na, mi lesz, tapsra vár?! – förmedt rám a taxis, én pedíg kinyitottam az ajtót, kiléptem a hidegbe, lehajtottam a fejem, berúgtam az ajtót,, a kocsi kerekei pedíg csikorogva távolodtak. Elindultam a kórház felé. Az ég hófehér volt. Hirtelen szél keverte az arcomba a hópelyheket. Gyorsan letöröltem őket, és tisztában voltam, mekkora veszélyben vagyok. Inam szakadtából futni kezdtem, átugrottam a kórház alacsony kerítését, és körülnéztem.  Megláttam egy kis, fekete, elhanyagolt pincét, egy épület alatt. Épphogy a rácsok lógtak ki. Gyorsabban futottam, mint még soha, nem volt szabad, hogy meglássanak. És a szél minduntalan egyre több és több fehér hópelyhet fújt az arcomba. A testem menthetetlenül remegett, és alig tudtam irányítani. Elvetődtem, és megragadtam a rácsot. Egy mozdulattal kitéptem a helyéről, beugrottam a résen, kinyúltam, megragadtam a és befeszítettem az eredeti helyére. A földre rogytam, és átadtam magam a következő perceknek.

*******************

Kívülálló

******************

A taxis pár perc múlva őrülten száguldott vissza a kórház elé. Nem kapta meg a pénzét. ˝Jól átvertek!˝ Gondolta indulatosan, és kétszer körbejárta a kórházat. Sehol senki. Iszonyatos haragra gerjedt.  De nem tudott mit tenni. Erről lecsúszott. A pénze kereket oldott. És már soha nem fogja vissza kapni. Aztán valahol, a város túlsó részén várja egy ideges utas. Beszállt a kocsijába, és bevágta az ajtót. Aztán csikorgó kerekekkel elhúzott a helyszínről. Pár kilométerrel arrébb megbüntették gyors hajtásért.

5. Fejezet-Tom,Emett, Emma

 

Őt vártam az ágyára ülve. Azt a gyönge madarat, akit megmentettem. És akkor berepült a szobába, odafutott hozzám, és mellém telepedett. Az egyik kezét megfogtam, majd kihúztam egy fiókot, és átnyújtottam neki egy egy méteres milka csokit.

- Jaj, köszönöm! – kiáltott fel.

- Neked most enned kell, és meg kell híznod, szóval kilószámra tömheted magadba a csokit! – mondtam, és felbontottam az édességet. Letörtem egy sort, és odatartottam Emma elé. Ő elvette, és buzgón beleharapott. Mosolyogva néztem, ahogy majszolta a csokit. Olyan sovány volt szegényke, a szívem megszakadt. De egy úttal fel is ujjongott, mert, ahogy belenéztem gyönyörű szemeibe, teljesen megremegtem, és elárasztott a boldogság. Teljesen beleszerettem. A haja hosszú volt, és miután kifésülte, és megmosta, selymes, és puha. Már lassan két hét telt el az ébredése óta, és muszáj volt benn tartani. De én ott maradtam vele, támogattam, és szerettem őt.

- Mikor fognak már kiengedni innen? – kérdezte az angyalom.

- Most már biztosan nem kell sokat várnod! – mondtam, és átöleltem. Letörtem egy kockát, és bekaptam. Emma rám mosolygott, és hozzám simult. Nem bírtam elengedni. Akár hogy is lesz, mindig mellette fogok maradni. A hajába fúrtam az arcom, és ráfujtattam a nyakára. Ő csengőn felkacagott, és nevetve próbált szabadulni a fogságomból.

*************************

Emett Deluxe

*************************

- Minden rendben van. – mondta az orvos, én pedíg felsóhajtottam. – Természetesen kimaradt megközelítőleg két év, de amennyit hallott, összevetve egy évnek felel meg. Elmondott egy versrészletet, és pár olyan dolgot, amit én már rég elfeledtem. Ez annak az eredménye, hogy oly odaadón látogatták, olvastak fel, és beszéltek neki. Jópár dolgot hallott, míg kómában volt, és többnyire emlékszik is rájuk. Ez engem is igen meglepett, de nagyon is boldogok lehetünk. Nem szenvedett óriási hiányosságot a lánya, sőt, a lehető legjobb dolog történt vele. Szerintem legfeljebb három nap múlva hazamehet. – mondta, én pedíg a fellegekben jártam. Az én szeretett lányom felépült. És olyan mint egy apró gyermek, akinek minden öröm.

- Hát akkor... – álltam fel. – Remélem, hogy holnap újra találkozunk doktor úr! – nyújtottam a kezem, és kimentem a szobából. Belépve Emma kórtermébe, csak annyit láttam, hogy lányom röpül felém, majd mindent eltakart szőke, enyhén hullámos hajzuhataga. Majdnem elsírtam magam. Már nagyon hiányzott nekem a lánykám. Ő volt az életem, és persze Gréti, mióta az anyjuk kétszeresen is elhagyott. De most Olivia cseppet sem érdekelt. Csupán egyszer volt itt három év alatt, hogy benézzen Emmához. Utáltam azt a nőt. Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy felelősséggel tartozik két gyerek iránt. Habár Emma már nem igazán volt gyermek. Magamhoz szorítottam a lányomat, és a válla felett néztem az ágyán ülő fiút, Tomot. Ő is imádta Emmát. Azt hiszem, beleszeretett.

Másnap este már készülődtünk. Emmának meglehetősen sok dolga volt bent a kórházban. Kint esett a hó. A fiatalok mosolyogva nézték. Én Grétivel az ölemben bámultam kifelé.

- Papa! – mondta hirtelen a kislány.

- Igen,kicsim? – kérdeztem.

- Emma most már mindig egészséges lesz, igaz? Soha többet nem akarok korházat látni! – jelentette ki. – Főleg nem az ő közelében! – jelentette ki, és hátranyúlva átölelt

***************

Emma

**************

- Te nem jössz? – kérdeztem Tomot. Ő megrázta a fejét.

- Most ne tudok.

- De miért? – kérdeztem.

- Mert esik a hó, és én azt utálom. – jelentette ki.

- Na ne mond! Ilyen hazugságot! – tettettem a haragomat.

- Komolyan! Meg amúgy sem érek rá, édes! A családom valamilyen programot tervezett mára, kérlek, bocsáss meg! – mondta, és átölelt.

- Gyönyörű vagy! – mondta. Én pedíg elpirultam.

- Akkor meg még szebb vagy, mikor elpirulsz! – Nevetett Tom. De aztán kibontakoztam a karjából. Apám hívott, és nekem mennem kellett. Megfordultam, hogy szemben legyek vele.

- Imádlak! – súgtam fülébe, majd lábujjhegyre állva finom csókot leheltem ajkaira. Életem első csókját.

Mikor hazaértünk a szakadó hóesésben, egyből beszaladtam a szobámba. Ugyan olyan volt, mint amire emlékeztem. Otthonos, fehér, pasztell rózsaszín, és csendes. Az ágyamon Roló feküdt, és amint meghallotta a hangomat olyan csaholva ugrott a karjaimba, hogy könnybe lábadt a szemem. Magamhoz szorítottam, és csak puszilgattam. Nagyon hiányzott nekem, de el sem bírtam képzelni, hogy őneki mennyire hiányozhattam. Gyorsan ráraktam a hámját, és elindultam vele. Gréti és apán az ajtóban várakoztak.

*******************

Emett

*******************

- Gyere, kislányom! – tártam ki a karjaimat, és bele zártam Emmát. – Hova menjünk? – kérdeztem.

- Induljunk a Mamutba! – jelentette ki, és megpuszilt.

4. Fejezet - Emma

************

Ébredés: 3 évvel, és majdnem két hónappal később

********

Minden álmomban, mit átéltem, csak egyetlen, lila szempár létezet. Folyton azt láttam magam előtt, az agyam mindig ugyan azt a képkockát pergette előttem, újra, újra, meg újra. Hirtelen riadtam fel. Könnyek hulltak az arcomon, habár nem tudom, hogy miért. Óriásit csaptam kezemmel, mintha egy rossz álmot űznék el a valóságból. Valami sípolni kezdett, egészen a fülembe, ami arra késztetett, hogy körülnézzek. Valaki fogyta a másik kezem. Tapintása kissé érdes volt, de kellemes, és védelmező. Oda odanéztem, és egy férfit pillantottam meg. Kissé őszes, fekete haja volt, ami a válláig ért. Mellette egy bűbájos kislány ült, kék szemekkel, méz szőke hajjal, fehér bőrrel. Apa! Gréti! Az agyamba villantak az emlékek. A húgom, az édesapám! Kezemet kitéptem apám kezéből, és nem törődve a sípolással, egyszerre mind a kettőjüket magamhoz öleltem. Sírtak. De nem tudom, miért. Csak arra emlékeztem, hogy egy másodperce egy alakra bámultam, az erdőben. A kutyám ott volt a lábamnál. És au. Aztán elestem, megbotlottam, szánkáztam lefelé, és elsötétült előttem a világ. A következő percben azonban az elmémbe beleivódó, borostyán- lila szempárt láttam, majd az is eltűnt, elragadta magával a feledés fekete, maró tengere. A családom válla felett elnézve egy ajtót láttam, mellyen egy nővérke rontott be, aggódva, izzadtan. De amikor rá fordítottam szemeimet, elmosolyodott, és sírva fakadt. Az asztalomon lévő mikrofonhoz lépett.

- Felébredt! Emma Deluxe felébredt! – sírva ült le az ágyam szélére. Kétség kívül egy kórházban voltam. A falra pillantottam. 2012. február 11. Nem hittem el. A legutolsó hiteles dátum, amit láttam, az a 2009 volt. December, 29. Mi ez az új dátum? Mi történt velem?? Ekkor az ajtóban egy új alak jelent meg. Széles válla volt, szőke haja, erős alkata, és a szemei...

Borostyán lilák!

Kibontakoztam a családom szorításából, majd remegő lábakkal, gyengén, mint egy szál virág, odatámolyogtam a fiúhoz. Tudtam, hogy ő az. Aki megmentett.

A lila szempár tulajdonosa. Bőgve omlottam karjaiba. Nem hittem el, minden álmom őróla szólt. A vállába fúrtam csontos arcom. De többre már nem volt erőm. Túlságosan is gyenge, fáradt, és törékeny voltam. A fiú visszakísért az ágyamhoz, és kisvártatva egy sereg ember jelent meg az ajtóban. Össze –vissza csókolgattak, öleltek, és egy kis idő múlva mindenkit felismertem. Ott volt Sam, egy öreg bácsi, aki sokszor beszélt hozzám, és mindig virágot hozott az asztalomra, Nicol, aki alig múlt 24 éves, az itt dolgozó nővérek egyike, ő mindig a kórházi pletykákat mondogatta nekem. Ott voltak az orvosok, akik ugyan nem ismertek annyira engem, de én ismertem őket. Minden gondjukat, bajukat, örömüket. Könnyeim csak mosták arcomat, mint a záporeső. Ahogy emlékeztem, régebben a lapockáig érő hajam most kócos volt, és a fenekemet súrolta, kezeimen nem volt sem izom,sem hús, sem háj, csak csont, és bőr, ahogy minden testrészemen. Gyenge voltam. Alig lehettem 39 kiló,és ha igaz, amit láttam, akkor 17 éves voltam. De nem éreztem azt, hogy valami hiányozna, minden emlékem visszatért... Voltak emberek, akik verseket olvastak nekem, vagy történelmet meséltek nekem. Minden beleivódott elmémbe, ami a kórtermemben történt. De legjobban a lila szempárnak örültem. Mindig ott csüngött a gondolatom. Milyen könnyű volt elkalandozni, mikor már úgy éreztem, élek, és képes vagyok rá!

Beültem egy különleges kórterembe. Egy bácsi ülte velem szemben, és átnyújtott egy lapot.

- Kérem, töltse ki a kérdéseket! – mondta, és hátradőlt a székében. Volt az asztalon még egy toll is, felvettem hát, és írni kezdtem.

Neve: Emma Deluxe

Neme: Nő

Születési dátuma: 1995. Február 2.

Apja neve: Emett Deluxe

Anyja neve: Olivia Gentle

Születési helye: Szent Margit kórház Bp.

Testvérek száma, neve, neme, kora: Gréta Deluxe, Lány, emlékeim szerint 9 éves.

Családi állapota: A szüleim elválltak, anyámhoz évente 3×, 2× látogatunk el. Jelenleg még nem élek párkapcsolatban.

Végzettsége: Általános iskola, 7. Osztály

Hobbia: Szeretek túrázni, olvasni, sportolni

Egyebek: Van egy kutyám, akit Rolónak hívnak, egy francia bulldog.

Nem tartott sokáig a kitöltés. Mikor készen lettem, az orvos felé csúsztattam a lapot. Ő áttanulmányozta, és bólogatott. Majd letette a papírt az asztalra, és így szólt;

- Most felteszek neked pár kérdést. Nem baj, ha elsőre nem tudod a választ, gondolkozz, és biztosan eszedbe fog jutni! – ecsetelte. Én bólogattam, és hegyeztem a fülem.

- Nos... Az iskolában melyik tananyagi szakasznál tartanak? – kérdezte. Elbizonytalanodtam.

- Magyarban elkezdtük tanulni a Toldi-t, és matematikából a törteket vettük. Történelemben a honfoglaló magyarokról kezdtünk el anyagot. – mondtam. A doktor csak bólogatott. – De... Nagyon sokat meséltek nekem, és nem is tudom, hogyan hallottam, de nekem ecseteltek dolgokat magyarból, verseket olvastak, azt hiszem, befejezte nekem valaki a Toldi – t, és meséltek nekem történelmi anyagokat is. Matekból pár egyenletet...

- Öhm, ez lett volna a következő kérdésem, Szóval mindent hallott, amit mondtak megának?

- Persze nem biztos, hogy mindent, és felejtek is, de arra határozottan emlékszem, hogy Dolores kirúgták, és hogy meghalt Óbudai Gergely, főorvos... és egy versrészletre... ˝Majd az édes álom pillangó képében elvetődött arra tarka köntösében, de nem mert szemére szállni még sokáig, egészen a pirosló hajnal hasadtáig. Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól...˝ - és mondtam még ezen kívül egy versszakot – Ez álom allegória. De tudok egy kicsit A walesi bárdokat, és pár nagyon nehéz egyenletet... – soroltam. Még egészen sokáig.

- És volt valami konkrét dolog, amire nagyon emlékszik?

- Igen! Egy lila szempárra, és legjobban az álom allegóriára. Már nem is tudom, ki mondta nekem, de ez nagyon belém ivódott.

- Ezen kívül mondja el hány éves az anyja, az apja, húga, és maga, hogy hol élnek, Rolóra is kíváncsi lennék... – mosolygott.

Én pedíg belefogtam.

- Az anyám apámtól akkor vállt el, mikor én alig voltam két éves, de ezután mégis zavaros viszonyt folytatott apámmal, és lett tőle még egy gyereke. Végül megint elválltak, Gréti, a húgom hozzánk került. Anyám német országba költözött, egy új férfival. A 12. születésnapomra kaptam tőle egy francia bulldog babát, és arra hagyatkozva, hogy túlságosan felelőtlen vagyok, és őt jobban szereti a kutya ellopta tőlem. De én karácsonykor visszaloptam. Anyám akkor volt 30 éves, apám pedíg 32. Mikor elvittem a kutyámat, a közeli erdőbe sétálni, akkor gurultam le a hegyről, és veszettem el az eszméletemet.

- Igen. Nos, soroljon fel pár barátot az ismeretségi köréből!

- Lena, Rosalie, és Angelina.

- Jó... Egyelőre ennyi elég is volt. Kérem, küldje be az apját, és menjen vissza a kórtermébe! – szólt, és újra böngészni kezdte a lapot.

3. Rész - Tom

Kétségbe esve néztem, ahogy a lány gurult lefelé a lejtőn. Megijedtem. A kutyája izgatottan csaholt, egy telefon a lábai között. Megragadt bennem a pillanat, ahogy a lány hátra nézett, rám... Ahogy rám villantotta nagy, csodálatos szemeit... Ahogy lebbent a haja, mikor a fejét mozgatta... de az álomkép eltűnt. Ott gurult le a lejtőn. Megremegett a testem, de úgy, mint még soha; s száguldani kezdtem, én is a lejtőn, a lány után, hogy megmentsem. Bukdácsolva rohantam, én is bukfenceztem egyet, kettőt, de a kövek nyikkanva pattantak szét alattam, miután megkarcolták testemet. Végig szem előtt tartottam a lányt. Szegény őrült sebességgel pörgött a földön, neki ütközött a farönköknek, belé szúródtak a tűlevelek, és a ritkás fenyőfák között karcolták őt is a kövek. Képtelenség volt utolérni.  Szemem előtt volt, ahogy ájultan forog, és vastag, fém szagú, vörös csíkot húz maga után. A percek teli voltak szenvedéssel, de a lány nem sikoltott, nem is tudott, szája néma volt, szíve máshol járt, szíve talán épp most készül átkelni a halál hídján... a lejtő nem akart véget érni. Majdnem nekimentem egy fának, de vetődve kerültem ki, a cipőim leestek a lábaimról, talpam mocskos lett, és apró, tűlevelekkel ejtett sebekkel pöttyös. Aztán megláttam magam előtt egy hosszú drótkerítés. Pár perc múlva a lány minden lendületével nekicsapódott, a húsába vájódott a hideg, hajlítható vas, de én máris ott termettem nála. Óvatosan felemeltem, és gyengéden, de biztos kézzel tartottam. Kimentem vele az erdőből, és leraktam a pázsitra. Kabátomat levettem, és rákötöztem a lábára, hogy elfojtsam a vérzést. Karja ernyedten lógott, lefogadom, hogy eltörött. Mindene vérzett az apró sebektől, és sálamat levéve kötöztem be a fejét, melyből vérözön folyt, vörössé melírozva méz szőke, enyhén hullámos, lapockáig érő haját. Egy pillanatra kinyitotta szemét, mély, mogyoró barna volt, és tompán csillogott.  Rámosolyogtam, de neki épphogy annyi ereje volt, hogy lecsukja pilláit- elhagyta magát.  Barna szempilláinak vége egészen szőke volt már, és ahogy rebegtek, olyan volt, mintha egy pillangó szárnyai remegnének a fájdalom szelében. A lányon vanillia és friss narancs bódító illatát éreztem, és persze a vért, a kutya szagot, meg az erdőt. A kutyaszagról eszembe jutott a kutyája. Bekiáltottam az erdőbe, mire a sólyom a kutyát kergetve jelent meg az erdő bejáratánál. A kutya szájában telefon fedőlapja csillogott, így odamentem hozzá, kiemeltem a tárgyat a szájából, tárcsáztam a mentőket. Megadtam a hej leírását, az utcát, és kerületet, majd újra a lányon függött minden gondolatom. Oly angyali volt, még úgy is, hogy nem volt eszméleténél, az életéért küzdött... elkeserített a tudat, hogy már nem tudok semmi egyebet sem nyújtani neki, nadrágra és ruhája koszos, sár és vérfoltos, a szakadt részeken fénylett a lány világos és selymes bőre. Ötpercenként megmértem a pulzusát, végül már otthagytam meleg kezemet a kihűlt bőrén, hogy folyamatos megfigyelés alatt tarthassam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam, hogy szirénázva közeledik a mentő. A kutyája felugrott, és elkezdett csaholni. A mentősök kiszálltak az autóból, és míg négyen azzal foglalatoskodtak, hogy stabilizálják az állapotát. Az apja és a húga nemsokára megérkeztek, és elvitték a kutyát, velük csak később, a kórházban találkoztam aztán.

Mindenki nekem volt hálás, mikor én épp magamat hibáztattam, azért amiért meg kellett szólítanom az angyalt. Mint később kiderült, a neve Emma, ami tökéletesen illett angyal arcához, és testéhez. Nem tudtam tagadni; beleszerettem. A lábamon alig bírtam járni, mert a talaj felsebezte, de az én fájdalmaim mellett eltörpültek Emma sérülései. Egy keze, és egy lába majdnem hogy szilánkokra tört, a feje megrepedt, ahogyan a bordái is. A mellette lévő ágyon sírtam. Koszos voltam. A könnyeim elmosták a földet az arcomról, és ahogy én eltöröltem a cseppeket, elmaszatoltam a koszt arcomon. A történetet már vagy harmadszorra hallgatták végig a kb. 20 éves nővérkék, falták szavaimat, sugdolóztak, ők ezt romantikusnak találták. Nedves szivacsokkal törölgették Emma arcát, ők adták a lánynak az infúziót, és ők tájékoztattak a sajátom, és Emma állapotáról. Habár az enyém a legkevésbé sem érdekelt. Az én szívem dobogott, az övé nem. Gépekkel tartották életben. Véradásról beszéltek, én pedíg úgy éreztem magam, mintha milliónyi tűt szúrtak volna belém, amik minden mozdulatnál mélyebben fúródtak volna húsomba. Több sebből véreztem, mind a valóságban, mind a szívemben, és könyörögve kérleltem az éget, hogy tartsák meg Emma életét, és vegyék el az enyémet.