Este mosolyogva köszöntem el anyámtól, ő pedíg mit sem sejtve ölelt meg. Miután az összes kemény cuccomat átpakoltam a húgom hátizsákjába, elloptam Roló összes gyógyszerét, iratát és játékát. Elkötöttem még anyámtól egy jó köteg pénzt, és egy originál kutya tápos zacskót. Francia bulldogom összes játéka és étele ott lapult nagy, kék válltáskám alján. Aztán ezekre rá terítettem a ruháimat, és egy nagy rést hagyva a levegőnek, erre fektettem Rolót, aki vígan elhelyezkedve hortyogott alvás közben. A gyógyszereket, és az összes iratot beledugtam a táskám számtalan zsebeibe, és gondosan elcipzáraztam őket. Konkrétan a kutyám összes dolgát elloptam, vagy magamhoz vettem, a hordozóján kívül. Azt a tárgyat gondosan letakartam, és azt hazudtam anyámnak, hogy Roló abban alussza az igazak álmát. S mivel Roló igazán szerette húzni a lóbőrt, ez igazán hihető volt, és így anyámék legalább nem igazán fogják keresni, - egy darabig. Villamossal és busszal mentünk haza, mert a drágalátos édes anyánk arra sem vette a fáradságot, hogy a kocsijával vigyen haza minket. De én kihasználva az alkalmat, leszálltam a járművekről, és vettem magamnak egy ruhát, és húgomnak egy játékot, amire ˝Mindig is vágyott˝. Roló mind ebből semmit sem vett észre, mert átaludta az egész incidenst. Amint hazaértem, és lepasszoltam a húgom apámnak, feltettem Rolóra a hámját, és egy melegítő alul összekapcsolható kék takarót, hogy ne fázzon. Rövid gondolkodás után elengedtem kutyámat, tudtam, hogy nekem engedelmeskedve vissza fog jönni. Roló szaglászott egy darabig, aztán nem tudom, mi lelhette, de elindult az ellenkező irányba, felfelé, a hegyre. Hiába kiáltoztam neki, még csak meg sem fordult, és nem is lassított a tempóján. Mit tehettem mást, utána vetettem magam, és elkezdtem üldözni a lihegő francia bulldogot. A kutyám gyorsan szelte a vizes, néptelen utcákat- jó kondiban volt. Teljesen kifáradtam, míg valamennyire csökkenni kezdett a távolság közte és köztem. Aztán lefékezett egy domb közelében. A vizes földön rönkök voltak egymás fölött, hol kevésbé, hol nagyon elcsúszva. A fadarabok csikorogtak a lábam alatt, és majd´ elestem, miközben Roló mögött másztam felfelé. Olyan volt, akár egy lépcső, csak éppen korlát nélkül – a természet lépcsője. Meredek, és vizes, kis fokokkal, és földbe járt fadarabokkal. Mikor fölértem, láttam, hogy Roló megállt, és a fejét kapkodta balra és jobbra. Balra a forgalmas főút volt, jobbra egy út vezetett az erdőbe. Aztán a kutyám elindult bal felé, de mikor egy nagy barna kutya ugatott rá egy háztetőről, meglepődve változtatott irányt. A kutyáról jutott eszembe, hogy kikerültem a nagy, fekete ebet. Nem tudom, hogy Roló hogy csinálta, de hálás voltam neki. Hálám azonnal elszállt, mikor meghallottam az ugatását, és éreztem, ahogy megragadja a farmerem szárát, és befelé húz, az erdő felé. Lassan eltűnt a lábam alól a beton, és az erdő füve és kitaposott földje vette át a helyét. A fák a hűs téli szélben hajlongtak, az égen pedíg hófehér hófelhők gyülekeztek. Lenyúltam, és megfogtam Rolót. Felemeltem, és magamhoz szorítottam.
- El kell mennünk innét! – mondtam, és elindultam kifelé, a betonra. A biztonságot jelentő, mesterséges talajra. Féltem az erdőtől. Ki tudja, mi vár ránk a következő kanyar mögött? Mikor ér véget az ösvény, amin járunk? Beleborzongtam, és lehunyva a szemem, rohantam kifelé. Azonban megakadt a lábam, egy kiálló kőben. Ügyetlen voltam, és elestem. Roló kiugrott a kezemből, és elrohant. Csúnya sárfolt éktelenkedett a nadrágomon, és a kabátomon, és egy horzsolás is tompán vérezni kezdett, elfojtva a farmerem alatt. De aztán feltápászkodtam, leporoltam a kabátomat, és kissé beleitatva a gatyámba a vért, elindultam a francia bulldog után. Meg voltam szeppenve. Csak mi ketten, egyedül.
Az erdőben…
Roló csak rohant, és eltűnt egy sáros haj tű kanyarban. Az erdő kihalt volt, száraz, és csendes. A fenyőfák eltakarták a téli sugárzó nap jó részét. Féltem. Mintha egy folyó kiszáradt medrében járnánk, a fák úgy tornyosultak felénk, kissé befelé hajolva. A talajon tűlevelek sokasága, és alig van valamennyi moha, vagy fűszál, habár a fenyők és tuják lombjában madarak és kis emlősök mozogtak. Magamba szívtam a fenyőerdő jellegzetes friss illatát, és beálltam az ösvényen vágtázó friss szél útjába. Hó még nem esett, és a nap nagy lyukat égetett magának a felhők mögül, hogy le tudjon nézni erre a világra. Sebemen a vérzés elállt, azonban tudtam, hogy egy jókora lila-zöld folt fog éktelenkedni a lábamon. Roló ugatva fordult be a sarkon, és lihegve ült le előttem. Ekkor megcsörrent a telefonom. A zsebemhez kaptam, és megnyomtam a ˝fogadás˝ gombot.
- Hallo? – szóltam bele. A vonal másik végén anyám pánikszerű, aggódó hangját hallottam.
- Nem láttad Rolót? – kérdezte.
- Nem! Csak nálatok… de hát nem mondtam, hogy alszik? Mi történt vele? - kérdeztem, és próbáltam felölteni az én aggódó hangnememet. – Biztosan ott kell lennie!
- De nincs ott, értsd meg!
- Lehet, hogy kiszökött, amikor elmentünk! – mondtam, hogy tovább fokozzam anyám tépelődését. – Lehet, hogy megszökött. És már el is ütötte valami! – ecseteltem. Ez csak annak a tört része, amit ő csinált velem 15 éven keresztül. Fogtam magam, és miközben anyám sopánkodott, hogy jaj, most mi lesz ővele? Kinyomtam a telefont. Épp készültem újra elrakni a telefonom, mikor Roló felugrott, és álkapcsa összezárult a telefonomon. Irányt változtatott, és rohanni kezdett újra, be az erdő belseje felé. A hideg kirázott. Rohanni kezdtem utána, mit sem törődve a sebemmel, és nemsokára csökkent a távolság közte, és köztem. Viszont egyártalán nem tudtam, hogy hol vagyok. Hirtelen éles vijjogás szakította meg az erdő mágikus csendjét. A következő kanyarban egy sólyom tűnt fel, alig a föld felett repülve, és körözni kezdett körülöttem. Meglepetten megálltam, Roló pedíg bevetette magát egy bokorba. Megijedtem. A ragadozó madár nem tágított, és nemsokára menekülni kezdtem előle. Roló előttünk száguldott, úgy, mint még soha. Hát, jobb is volt, hogyha nem érek nyomába, mert kapott volna a fejére amiatt, hogy ő rángatott bele ebbe az egészbe! Tudtam, egy ilyen sólyom nem tehet bennem akkora kárt, de inkább menekültem. A kopár erdőben meg-megbotlottam a kiálló kövekben, és föld buckákban. Láttam, hogy a fák ritkulni kezdtek, és megálltam. A sólyom tovább szántotta a levegőt testem körül, de mit sem törődtem vele. Félre hajtottam pár puha tűlevéllel borított ágat, és Megálltam egy szikla peremen. Borzasztó magasan voltam. Láttam magam előtt a szakadozó felhőzetet, és megpillantottam a tájat. Elláttam egészen a következő hegyig, ahol a nap mindent aranyló sugaraival simogatott. Kitettem magam a szélnek, ami felborzolta a hajam. Terpeszben álltam, hogy még véletlenül se veszítsem el az egyensúlyomat. Aztán a felhők kezdték újra birtokukba venni az eget. A sólyom ekkor kirepült a lábaim között, és jó messzire vitette magát a széllel. Mikor csend lett, levél sem rezdült, visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy a levegőben különféle mutatványokat produkál. Ekkor valami böködni kezdte a lábam. Lehajoltam, és megláttam Rolót. Mosolyogva emeltem felés zártam karjaimba. Elvettem tőle a telefonomat. Puszit nyomtam a kutyus orrára, és megvakargattam a füle tövét. Bámulva néztem a madarat, a szél gyermekét, ahogy repül, hogy milyen szabad, hogy nem hat rá a gravitáció...
- Héj, te ott!! – hallottam egy kiáltást. Egész testemmel megfordultam, és emeltem volna a lábam, mikor megakadt egy buckában. Fejre estem. Roló kiugrott a karomból. Felakartam állni, lábammal a talajt kerestem. De mikor rá kellett volna állnom, csak csúszós tűleveleket és csúszós földeket éreztem magam alatt. Megkapaszkodtam egy ágban, és nagy nehezen megálltam. Ekkor levegő után kapva épphogy megláttam ez előttem álló alakot, leszakítva a gyenge ágacskát, amit szorítottam, hátra buktam, és elkezdtem lefelé szánkázni a már inkább szakadékhoz hasonlító lejtőn.
