8. fejezet – Tom, Emma

A szívem megremegett. Mintha ezernyi tűt szúrtak volna bele, és mindegyiket forgatnák, szép lassan, fájdalmasan. Azt hittem, ordítok. Meghalok. Valami ismerős dolog rángatott, tépett marcangolt, az érzés leírhatatlan. Mintha Forgószél tépte ki volna a tűket a szívemből, aztán tépné ki a szívemet is. Majd szikra pattant, fájdalmasan, és sercegve. Égetett, és meggyújtotta belsőmet. Izzott mindenem, majd lángra kapott, fájdalmasan, és gyorsan terjedt a pusztító tűz. Mindent felemésztett. Amit csak lehetett. És még javában piroslott minden csóva, kéken világított tövük, mikor jeges áradat bénított meg mindent. Olyan hideg volt, hogy lebénultam. Tagjaim ekkor megmerevedtek. Megfagytak, zsibbadtak, de ugyan akkor olyan is volt, mint a forró víz. És csak utána éreztem a dermesztő hideget. Minden elveszett. Mintha fagyott tengerbe süllyedtem volna bele, olyan volt az érzés. Levegőt nem kaptam, az ereimben a vér lomhán lüktetett, és áramlat bolygatta fel körülöttem a vizet. Így újra éreztem a hideget, ami a tagjaimba kúszott. Aztán minden elmúlt, zuhantam, a feketeségbe, egy fekete lyukba, ami véget nem ért. Zihálva kapkodtam a levegőt, és az zakatolt a fejemben, hogy mi lesz, hogyha földet érek. ******************* Emma ****************** Szemeim kipattantak, és megbolondulva forogtak az üregükben. Szédültem, és olyan volt, mintha sosem akarna véget érni. Felültem, de csak elmosódott dolgokat láttam. Szemeimből patakzottak a könnyek, és végre le tudtam hunyni őket. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Azt sem tudtam, hogy ki vagyok én? Csapkodni kezdtem, és éreztem, hogy a kezembe éles fájdalom nyilall. Óriásit sikítottam, és odakaptam. Egy rántással kitéptem a tűt a kezemből, és valami folyósat éreztem. Kétségbe esetten elkentem, mert meg akartam állítani a folyást. Nem tudtam, hogy mi történik. Zokogva tomboltam, és vakon rugdostam magam körül. Kinyitottam a szemeimet, de nem láttam velük. Csak tompa fényeket. Újra sikítottam. Felső testem felett elvesztettem a kontrollt; szabálytalanul vettem a levegőt, az oldalam fájt, de semmit sem tudtam megállítani. Kezem őrülten kalimpált, fémekbe ütközött, míg másik végtagom még mindig folyt. Miért történik ez? Lábaimat kirúgtam, és keményet éreztem a talpam alatt. Rá helyeztem a testsúlyomat, míg a karjaimmal a saját hajamba kapaszkodtam. Neki ütődtem testeknek, de én csak azt éreztem, hogy folyik a kezem, és valahogyan meg kell állítanom. Mindenki meg akart fogni, őrült hajsza kezdődött. Nem tudtam merről jövök, hol vagyok, merre tartok. Csak menekültem, kétségbe esetten. Valami keménynek neki mentem, és a fejem is folyni kezdett... Sikítottam. Nem éreztem fájdalmat, csak olyan félelmet, ami átvette az irányítást. Kezek ragadtak meg végre, és valahol örültem. Nemsokára vége lesz. És nem történik meg újra. Megnyugodhatok. Csakhogy egy bepánikolt részem még mindig rettegett, és eszeveszetten küzdött minden ellen. Sikítva, zokogva csapkodtam,rúgtam, és szabálytalanul vettem a levegőt. - Neeeeeeeeee! – ordítottam. – Meg fogok halni! – sikította szám, de kezek szegeztek az ágyhoz. Tompa, tűszúrásnyi fájdalmat éreztem, de aztán vége volt. ******************* Tom ****************** Minden éjszaka történt. Nem ez volt Emma legelső kirohanása. Én még nem láttam ilyet, és sohasem rettegtem még ennyire. Gyér fényekként világították be a csupasz villanykörték a korházi szobákat, és folyosókat. Viki Grétivel volt, Emett házában, de én és az apa ott ültünk Emma kórtermében. Mármint én feküdtem, Emett pedig ült. Az Emma melletti ágyon terültem el, és nem bírtam aludni. Már hetek óta le sem bírtam hunyni a szemem. És újra megtörtént. Sikoly csendült, ahogy kósza rémálmaimban, és én felpattantam a székről. Emma megint felült az ágyában, és megállás nélkül sírt, zokogott. Kezéből újra kitépte az infúziót, mint ahogy minden éjszaka. Vérzett is szegény lány. Odarohantam, és szóval kezdtem el csitítani, de persze semmit sem ért. A lány már két hete áthatolhatatlan burokban élt. Óvatosan megsimítottam a haját, de ő csak sírt, megállás nélkül. A szívem összefacsarodott. És Emma újra elvesztette a kontrollt. Kapkodta a levegőt, kinyitotta a szemét, de azok fenn akadtak. Csapkodni kezdett, rugdosni, én pedíg orvosért kiáltottam. A lány felborította az infúziós állványt, és felpattant az ágyról. Rohanni kezdett, félre lökött mindenkit, neki rohant az ajtónak, de az kicsapódott. Emma a széles folyosón rohant végig, ordítva, és szenvedve. Utána vetettem magam, és követni próbáltam, de szinte lehetetlen volt. A következő percben neki csapódott egy falnak, és vérezni kezdett a feje. Végre beértem, megragadtam, és mások segítségével visszavittük a kapálódzó Emmát a kórtermébe. Visszanyomtam az ágyba, majd a doki beadta neki az altatót. Emma megnyugodott, és visszahanyatlott a párnák tengerébe. Újra visszakötötték neki az infúziót, habár lassan egyártalán nem tudták, hogy hova rakják. Vissza kötötték a lélegeztető gépre, és pár percre még itt maradtak a szobában. Én pedig ott ültem a lány ágyán, és gyenge kis kezét simogattam. Óvatosan magamhoz öleltem, és kinéztem az ablakon. Szirénázva érkezett meg egy mentő, és végig bámultam, ahogy behoznak ide egy férfit. Havas eső esett kint, február 26. – án, és én bele borzongtam. Óvatosan megpusziltam Emma falfehér, csontos arcocskáját, és betakargattam. Aztán én is aludni mentem. De fél szemem mindig nyitva volt, hogy őt nézzem.