Kétségbe esve néztem, ahogy a lány gurult lefelé a lejtőn. Megijedtem. A kutyája izgatottan csaholt, egy telefon a lábai között. Megragadt bennem a pillanat, ahogy a lány hátra nézett, rám... Ahogy rám villantotta nagy, csodálatos szemeit... Ahogy lebbent a haja, mikor a fejét mozgatta... de az álomkép eltűnt. Ott gurult le a lejtőn. Megremegett a testem, de úgy, mint még soha; s száguldani kezdtem, én is a lejtőn, a lány után, hogy megmentsem. Bukdácsolva rohantam, én is bukfenceztem egyet, kettőt, de a kövek nyikkanva pattantak szét alattam, miután megkarcolták testemet. Végig szem előtt tartottam a lányt. Szegény őrült sebességgel pörgött a földön, neki ütközött a farönköknek, belé szúródtak a tűlevelek, és a ritkás fenyőfák között karcolták őt is a kövek. Képtelenség volt utolérni. Szemem előtt volt, ahogy ájultan forog, és vastag, fém szagú, vörös csíkot húz maga után. A percek teli voltak szenvedéssel, de a lány nem sikoltott, nem is tudott, szája néma volt, szíve máshol járt, szíve talán épp most készül átkelni a halál hídján... a lejtő nem akart véget érni. Majdnem nekimentem egy fának, de vetődve kerültem ki, a cipőim leestek a lábaimról, talpam mocskos lett, és apró, tűlevelekkel ejtett sebekkel pöttyös. Aztán megláttam magam előtt egy hosszú drótkerítés. Pár perc múlva a lány minden lendületével nekicsapódott, a húsába vájódott a hideg, hajlítható vas, de én máris ott termettem nála. Óvatosan felemeltem, és gyengéden, de biztos kézzel tartottam. Kimentem vele az erdőből, és leraktam a pázsitra. Kabátomat levettem, és rákötöztem a lábára, hogy elfojtsam a vérzést. Karja ernyedten lógott, lefogadom, hogy eltörött. Mindene vérzett az apró sebektől, és sálamat levéve kötöztem be a fejét, melyből vérözön folyt, vörössé melírozva méz szőke, enyhén hullámos, lapockáig érő haját. Egy pillanatra kinyitotta szemét, mély, mogyoró barna volt, és tompán csillogott. Rámosolyogtam, de neki épphogy annyi ereje volt, hogy lecsukja pilláit- elhagyta magát. Barna szempilláinak vége egészen szőke volt már, és ahogy rebegtek, olyan volt, mintha egy pillangó szárnyai remegnének a fájdalom szelében. A lányon vanillia és friss narancs bódító illatát éreztem, és persze a vért, a kutya szagot, meg az erdőt. A kutyaszagról eszembe jutott a kutyája. Bekiáltottam az erdőbe, mire a sólyom a kutyát kergetve jelent meg az erdő bejáratánál. A kutya szájában telefon fedőlapja csillogott, így odamentem hozzá, kiemeltem a tárgyat a szájából, tárcsáztam a mentőket. Megadtam a hej leírását, az utcát, és kerületet, majd újra a lányon függött minden gondolatom. Oly angyali volt, még úgy is, hogy nem volt eszméleténél, az életéért küzdött... elkeserített a tudat, hogy már nem tudok semmi egyebet sem nyújtani neki, nadrágra és ruhája koszos, sár és vérfoltos, a szakadt részeken fénylett a lány világos és selymes bőre. Ötpercenként megmértem a pulzusát, végül már otthagytam meleg kezemet a kihűlt bőrén, hogy folyamatos megfigyelés alatt tarthassam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor meghallottam, hogy szirénázva közeledik a mentő. A kutyája felugrott, és elkezdett csaholni. A mentősök kiszálltak az autóból, és míg négyen azzal foglalatoskodtak, hogy stabilizálják az állapotát. Az apja és a húga nemsokára megérkeztek, és elvitték a kutyát, velük csak később, a kórházban találkoztam aztán.
Mindenki nekem volt hálás, mikor én épp magamat hibáztattam, azért amiért meg kellett szólítanom az angyalt. Mint később kiderült, a neve Emma, ami tökéletesen illett angyal arcához, és testéhez. Nem tudtam tagadni; beleszerettem. A lábamon alig bírtam járni, mert a talaj felsebezte, de az én fájdalmaim mellett eltörpültek Emma sérülései. Egy keze, és egy lába majdnem hogy szilánkokra tört, a feje megrepedt, ahogyan a bordái is. A mellette lévő ágyon sírtam. Koszos voltam. A könnyeim elmosták a földet az arcomról, és ahogy én eltöröltem a cseppeket, elmaszatoltam a koszt arcomon. A történetet már vagy harmadszorra hallgatták végig a kb. 20 éves nővérkék, falták szavaimat, sugdolóztak, ők ezt romantikusnak találták. Nedves szivacsokkal törölgették Emma arcát, ők adták a lánynak az infúziót, és ők tájékoztattak a sajátom, és Emma állapotáról. Habár az enyém a legkevésbé sem érdekelt. Az én szívem dobogott, az övé nem. Gépekkel tartották életben. Véradásról beszéltek, én pedíg úgy éreztem magam, mintha milliónyi tűt szúrtak volna belém, amik minden mozdulatnál mélyebben fúródtak volna húsomba. Több sebből véreztem, mind a valóságban, mind a szívemben, és könyörögve kérleltem az éget, hogy tartsák meg Emma életét, és vegyék el az enyémet.
