Az év garantáltan leg pocsékabb napja, mikor anyám meglátogat minket az év 4-5-9 napján. Hogy miért is? Nem hiszem el, hogy csak évente pár napja van ránk. Most épp Karácsony van, és igen csak nagy összegnek számít, hogy kb. 15 ezer forintja van, amiből alig lehet valamit venni már most. Könyveket… na, ja, én ezekre költöttem az összes fityinget, miket drága, jó édes szülőm nekem adott. Bele vegyültünk a sok ember közé, a bevásárló központban, és bosszankodva néztem, hogy milyen jó a kedvük. December 28. – át írunk, ezen a havat még nem látott, párás, borús téli napon. Az én kedvem is igen lent van; álmos vagyok, és fáradt, legszívesebben még aludnék, de gyalog kell vissza mennem anyám, régi használaton kívüli paneljába, amit csak akkor használ, mikor meglátogat minket. Mindent belep a kosz, és a por, s mivel anyám régen szenvedélyes gyűjtő volt, tele van az az átkozott fészek minden hülye kacattal; nem lehet kinyitni biztonságosan a szekrényeket, mert valami tuti, hogy rád fog omlani.
Végre kikerültünk a plázából, és kiléptünk a poros város utcáira. Cipőm kopogott a koszos betonon, ahogy végigmentünk a hideg, kellemetlen utcákon. Kocsi bűz, és szmog, telítve egy kis oxigénnel; még a bevásárló központban is tisztább a levegő. Teljesen kihűltem, mire végre oda értünk a nagy lakó tömbhöz, felmentünk a lifttel, és rávetettem magamat az ágyra. Kinyitottam az első könyvet, ami a kezembe akadt. Braking Down. Stepheine Meyer - től. Király. Bújni kezdtem a regényt. Nem sokkal később csuklani kezdtem. Bosszankodva szakadtam el a könyvtől, és ittam meg egy csomó vizet. Tele hassal dőltem rá újra az ágyra. Húgom a másik szobában dalolgatott nagy vígan, a TV-ben menő gyerekdal hallatára. Az apró WC-ben anyám élettársa nyomkodta mini lap – top - ját, és közben hevesen veszekedett az ügyfelével, a konyhában szülőm lakkozta a körmét. Becsuktam magam mögött az ajtót, és mivel senki nem látott, végre levehettem a mosolyt az arcomról. Nem szerettem boldogságot színlelni, mikor más az ellenkezője. Kaparászás hallatszott, és ugrás, majd ki nyílt az ajtó, és megjelent Roló, a cuki francia bulldogom. Mindenki közül engem szeret a legjobban. Most is az ölembe fészkelte magát, és élvezettel horkolt, mikor olvasás közben vakargattam pihe - puha hasát. Ő miatta is utáltam anyámat. Az én nevemre van írva a kutya, de mondván, hogy túl kicsi vagyok, elvitte magával, német országba, és a sajátjának tekinti. Sóhajtva hajtottam fejem az egyik ágyon lévő párnámra. Utáltam a várost. Ahol én éltem, egy tiszta levegőjű országrész volt, az erdő alatt, egy kisebb hegy aljában. De sosem mentem még az erdőbe, mert az oda vezető utat egy félig vak, bozontos, nagy fekete kutya őrzi. Írtózom zöldes-sárga, hályogos szemétől, és koszos, összeragadt fekete bundájától. Az olyan tiszta kutyákat szeretem, mint Roló, akiket be lehet engedni a lakásba, nem igazán hullik a szőrük, kicsik, és édik. Becsuktam a könyvet, amit az előző percben nyitottam ki, és lehunytam a szemem. Aludni akartam. Pár perc múlva azonban anyám rontott be hozzám, és felállított az ágyról. A kezembe nyomta a kutyusom hámját, és mielőtt bármit szólhattam volna, kirakott a szobából, és tárcsázta az egyik barátnője számát.
Mikor épp a zöld lámpánál mentem át a zebrán, Roló pórázát markolva, elhatároztam, hogy mostantól az enyém lesz. Nem hagyom idegesítő, utálatos anyámnak, hogy kisajátítsa őt, mikor a kutyus még csak nem is szereti. Miután kivittem a közeli kis parkba, és kedvencem elvégezte a dolgát, elindultam vissza felé. Mikor megnyomtam a második emelet gombját a liftben azon gondolkodtam, már csak egy napig kell elviselnem a vörös hajú anyámat. Nem kellett ő nekem. Annyi éven keresztül tudomást sem vett rólunk, a családjáról, és most egyszerre mindent be akar pótolni, ugyan kisebb, nagyobb bunkóságokkal?
Nem, én nem ilyen édesanyára vágyom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése